miután 23-án éjjel 2 körül sikerült hazaérnem, hulla fáradtan omlottam az ágyba. anyikómmal megbeszéltük, hogy 23-án hazaviszem lizovics kisasszonyt, hogy a karácsonyt mégiscsak családi körben töltse az a kislány... felmentem, beszélgettünk, nevetgéltünk, egy kis palacsintát sütögettünk, meg a karácsonyi "díszvacsorára" készülődött anyikóm, hogy tökéletesen bájologjon a háziasszony szerepében a böszme pasija meg annak purdéi előtt. hát mit volt mit tenni, ilyenek a barátok, persze, hogy szívesen segítettem neki, közben kicsit beszélgettünk leglaább, meg nevetgéltünk, sztorizgattunk. nem tudom miért, de mindig jól érzem magma anyikónál, oylan hangulatos az a folyton kupis lakás, mindig minden szanaszét, én mondjuk nem tudnám elviselni, de akkor is, valahogy a levegő, vagy az energiák miatt, nem tudom, de szeretek ott lenni, pedig ez nay szó, hogy valakinél jól érzem magam, ami nem itthon van :)

naszóval palacsinta tésztakeverésre, meg egy kis sütésre lettem felkérve, mg a csirkecsöcs felhasogatására, hogy valami finom mézes mustáros módon elkészülvén zabálógép ostoba barom kapitány és kölykei elé legyen pakolva nyílván szekszuálisan 24-én, mikor is anyikó brillirozva, fitogtathatja szakácstudományát. amit én láttam belőle, míg ott voltam megszavazom a bizalmat a dolognak ;)

ezt követően még elfutottam az angolok bóttyába, hogy a kedves családom, karácsony alkalmából immár szokássá vált vendéglátásához a szükséges alapanyagokat megvegyem. mire kitaláltam, hogy mi is legyen a menü, illetve be szereztem hozzá mindent, közel 1 óra lett, akkor még vagy fél óra sorbanállás, mert ugye miért is menne több pénztár, elvégre karácsony lesz, a sok marha meg éjjel is vásárol; főleg azok, akik fogyatékkal élnek, mint én, és kerülik az olyan fertőzött embertársaikat, akik valami böszme okból kifolyólag a szaporodás és a családi lét mellett tették le a voksukat. itt jegyzem meg, hogy ez diszkrimináció!!! miért nincs kifejezetten szingliknek bolt, ahova családos ember lábát be nem tehetné, ahol nem kell a gyereknyálat magamról lefosztani, hogy oddajussak a polchoz, ahol nem kell azt néznem, hogy álboldog családapák, a sorban várakozva, hogy nézik a huszonéves agyonsminkelt macák tomporát, mocskos gondolatokat agyukban forgatva arról, hogy miként hágnák meg őket, ott a hiper hideg kőpadlóján. aztán mikor "életük párja" - aki lássuk be már az első gyerek után is úgy néz ki, mint márinéni 97 évesen - melléjükvágódik, még egy doboz pelenkável arra mosolyognak, azt műcsókok tömkelegét zúdítják az arájukra. pfuj; mocskos egy fajta, annyi szent. élik az álboldog, álgazdag, totál álságokban tobzódó életüket, mutatják kifelé, hogy belül nem györti őket az élet, hogy nem erről ábrándoztak nedves álmaikban.

persze, rothadt a lelkem tudom én, de akkor is. ez igazságtalanság, hogy mi - önként vagy rajtunk kivülálló okok miatt - szingli emberek, mint vérszívó vámpírok, csak az éj lelpe alatt merészkedhetünk eme műintézményekbe is. diszkrimináció, mondom én.

persze a menüt át kellett variálni, mert a mocskos családosok a sok mindent mind felvásárolták, ezek az angolok meg hiába vannak nyitva éjjel nappal, ha a fél boltot éjszakára beviszik a raktárba, azt pont 3 csomag előre hűtőtt húscafatból tud a hozzám hasonló éjjeli bagoly válogatni egy komplett menühöz. hogy a keze száradjon le mindegyiknek.

nem is ez a lényeg, hanem tehát éjjel kettő körül ágyba is keveredtem. reggel aztán felkelés, ajándékokat lecipeltem a kocsiba a családnak, azt nekiláttam, hogy besegítsek a jézuskának, nehogy már a saját ízlése szerint legyen a fa felöltöztetve. egyszercsak kipkopkopogok. mondanom sem kell gondolom, ricsi támadott a szomszédból, hogy akkor ő most jött, látott, és maradna egy darabig. miután 5 éves, értelmi szintünk tehát kb 1; így elég furcsán vette ki magát, hogy ott álltam, kezemben a karifára a díszekkel, meg amúgy is, hogy lehet, hogy hozzám már jött, hozzá meg még nem, a jézuska? na, bár nem kenyerem, de csak nemes ügyben kellett hazudnom, hogy én biza besegítek a jézuskának ma, mert jó fej is vagyok és karitatív, de legfőképp, hogy a jézuskának ugye sok a dolga ma, így vannak akik besegítenek, hogy az olyan jó kisgyerekekhez, mint amilyen a ricsmond is, hamarabb elérjen a kisjézus. nyílvánvalóan annyira jó fej vagyok, hogy szinte ott láttam az ablakban magam felett a glóriát, hogy nem fedtem fel a titkot a kis ostoba előtt. pedig milyen muris lett volna elcseszerinteni a kariját azzal hogy kiröhögöm, hogy a jézuska se + ha már témánál tartunk a miku se nagyon létezik. grincseskedünk, grincseskedünk öregember, kérdezte a jobb vállamon ülve a jobbik énem. bár hajlottam volna a bal vállamon ülő rosszabb önmagamnak igazat adni és lerántani a lelet az ünnepben lévő becsapásról, jófejkedtem és belementem a játékba. hisz még csak 5 éves, meg ne engem utáljon már az egész szomszédság, hogy kiokosítottam a témában a kölyküket. na, aztán szép sorjában, mint a libák, a teljes família tiszteletét tette. ricsi "segített" fát díszíteni, meg mesét nézett, barchobáztunk, miegymás; szóval kétszer díszitettem idén fát, miután a gyermek olyan hihetetlen tehetséggel van megálldva karifa ügyilag, hogy jobbnak láttam lebontani amit feltett :) valljuk meg ,ez élete első díszítése, tehát belejöhet még.

megszabadulván tőlük, kiganyéztam, rendbevágtam a kéglit, azt már mehettem is a honfoglaló családomhoz. épp tegnapra lett kész a kégli, mert 23-án még volt valami szaki náluk. tehát igazán elkészülten most láthattam először a kecót. hát elég szép kis kuckót faragtak belőle, abból a közel 3 millából, ami ráment. nem mondom, hogy minden fentartás nélkül bekölzönék, de azért tetsztetős lett.

örömködés, karácsonyi zenehallgatás - persze nünü a falat kaparta miatta - zabálás, aztán tévézgettünk, új szokáshoz híven, nünü fészbúkon lógótt, mert az olyan trendi, közbe kérdezgette a hülyébbnél hülyébb dolgokat. aztán miután én mér úgyis ittam vagy 3 pohárka krémlikört, úgy döntöttünk, hogy hosszú kihagyás után idén először megnézzük az éjféli misét. persze, hogy nem úgy öltöztem, tehát pont a szar belémfagyott a mise végére, de azért nem bánom, hogy elmentünk anyával, mert szép kis orgonazene volt, meg a jászolt alap, hogy meg kellett nézni. amúgy is szeretem azt a templomot, kiskoromban minden évben elmentünk, mikor apánk még élt. onnan még haza anyáékhoz, azt hajnal kettőre megint haza is értem.

most jön az év pihizősebb része. remélem :) holnap nálam családi ebéd, azt utána temető, este meg lehet orgonakoncertre menünk.

bódogságos karácsonyt mindenkinek!

aki ismer tudja, hogy nem vagyok egy felvágós pasi, aki meg nem ismer, úgyis mindegy, hiszen mindenki gondol amit ;)

de most kivételt teszek, és elregélem, hogy milyen büszke vagyok magamra. miután nem hittem, hogy esetleg a többiek sem készülnek az előre megbeszélt szaloncukor helyett valami komolyabb kariajival, így aztán felkészültem jómagam is a kollegiális adok-kapokra. mint kiderült teljesen felesleges volt a para, mivel tényleg a csak a kati vett komolyabb ajándékot is, mint a megbeszéltek. így is van rendjén. no de én sem vittem túlzásba. kedvencem kapott egy szerintem nagyon jópofa párologtató a radiátorra, mert eddig egy dromedár szürke műanyag pikszisben nedvesítette a levegőt. természetesen kifejezte háláját, hozzáteszem a tőle elvárható kedvességgel, hogy köszöni, nagyon jó, nagyon tetszik, igaz nincs otthon radiátor, így használni nem tudja...pff, hát ennyit erről a mocskos szukáról.

béla az értelmi képességeinek mérhető ajándékot kapott a jézuskától, neki egy 6 éves kortól ajánlott puzzlét hozott a jézuska, amit ha okosan forgat az ember egy bárányt lehet összetenni, 21 darabból. nála legalább siker volt, hamarjában körbe is ment a bari és mértük az időt, ki mennyi alatt teszi össze. nem volt könnyű, bécikének pont jó lesz, készségfejlesztőnek. amúgy tényleg brahiból vettem neki ezt, azt mégis ez talált legjobban be :)

kati és drága anyikóm kapták a legszemélyesebbet, a képeken is látható, házilag, mindenféle fondorlatokkal kiokumlált fürdősót. naracs olajjal, tengeri sóval. a recept elkérhető ;)

na, tegnap megjártam a hadak útját. felmásztam reggel hajnalba erre a rádiós megbeszlésre, hogy jól kiokoskodjuk, hogy jövőre mivel és hogyan köllene együttileg működni a neosokkal. nem mondom, hogy megérte a "randi", de legalább mehettem utána gomezhez. volt közben egy kis szabadidőm is, hát gondoltam benézek a franciákhoz, azt hátha látok valami szépet de főleg hasznosat. gondolkodtam még a svédeken is, de hát ott a múltkor akkorát csalódtam, hogy a fene sem akart odamenni. a franciáknál, aztán végre rászántam amgam, hogy lecseréljem a pockon az ablaktörlő lapátokat. nagyon kis aranyos lett, az lett a pocokságos kariajija. aztán gomikuláshoz szálltam, mint kismadár az etetőbe. hát az valami nagyon kis virgonc hangulatban volt, én meg egy kicsit már akkor is fáradt, de ettől függetlenül nagyon örültem neki. mikor kiszállt, csak akkor jutott eszembe, hogy elmulasztottam mondani, mennyire örültem neki, hogy találkoztunk, meg hasonló romantikus szarságokat is ám... aztán go home, egy kis kerülővel, merthogy elbambulás volt, azt elvétettem a lehajtót, így tettem egy kört a nemrégiben felrobbantott felüljáró helyett épített új és főleg szép felüljárón. várpalotáig bírtam is, akkor viszont annyira rámtört a rosszullét, és a fáradtásg, hogy kétszer is azon kaptam magam, hogy kis hiján az árokban vagyok már ;( aztán palotán meg is álltam egy narancslére, hátha a kor mellett a vércukorom is kikezdte már az aszott testem. így is volt, illetve van, mert a narancslé után kicsit feélénkültem. onnan aztán a tejfölöspohárban meneteltem hazafelé, mint hős doni túlélők a frontról. baszki akkora volt a köd, hogy az amúgy láthatóan nagy, de méginkább szépfiúk, a nyílván kemény és kétkezi munkával összekuporgatott béemvéjükkel is csak kb gyökketővel haladtak. otthon aztán hamar leesett a kobakom, még 10 óra sem volt, azt már aludtam is. ellenben hajnali egykor(!!!) egyszercsak szem kinyit, és nem bírtam tovább alukálni, hát monstre filmnézésre neveztem be, reggel 7ig.

ma meg anyát vittem vásárolgatni megint, persze megint nem tudta eldönteni mit hogyan. kérdezi én mit vennék, mondom mit, hát az neki nem ok, de azért segítsek csak neki a választásban. hagytam a faszba, mert csak kiborít. én mondom mit vennék, hoyan venném, azt nem tetszik neki, utána meg sír a szája, hogy bezzeg én milyen szemétláda vagyok, hogy nem érzem át a baját, és még csak nem is segítek a döntésben. mindegy, megszoktam már.

de ami igazán kibaszta a biztosítákot az a csucsuka volt. megkért valamire, én azt hiszem, hogy eleget tettem a kérésnek, erre fikázott is össze vissza. hát ennyit erről, azt hiszem ma véget ért egy kis időre az a 13 éves dolog, ami köztünk leledzik. kicsit berágtam na...

miután 3óra 27perc van, és a tnt nevű nagymúltú banda is megénekelte, hogy aszongya "nem jön álom a szemere.." mit volt mit tenni, felnéztem a világhálóra, meg aztán gondoltam csak megosztom a hírt a tisztelt nagyérdeművel, hogy megjött az első karácsonyi képeslap. anna barátnőm a messzi mencseszterből gondolt rám az idén is, és évi egyszeri morzejelét, a kihagyhatatlan karácsonyi képeslapját megküldte. a tőle szokott módon, az idén is sikerült túltennie a tavalyi giccsen, ahogy a képen is látható :)

a kép egy kicsit szar, de ez nem meglepő, én készítettem :)

hát naszóval ez az anna is ám olyan egy szuka, hogy csak na. ír neki az ember, hogy adjon életjelet, vagy leglaább ha hazajönn akkor menjünk már el valahova romantikusan mocskolódni és egymás szellemi felüdülésére cinikus megjegyzéseket és miegymást ejteni mindenféle emberekre, vagy kicsit nosztalgiázzunk szp kodolányis éveink felett. de ez a nő nem jön, nem is nagyon válaszol :( aztán évente egyszer, mikor már épp kezdem feladni, hát nem megjön a szokott, mélyenszántó érzelmi szálakkal átszőtt fondorlatos grafikai bravúrral és mély szépérzékkel kiválogatott karácsonyi mocsok.

az idei viszi a pálmát...

na, most jutottam el arra a szintre, hogy a faszom tele a komplett teljes családdal, barátokkal, munkatársakkal és mindenki mással. reggel még szomorkodtam, hogy nem jön ma a gomez, mert már vártam, de amilyen idegállapotban vagyok, jobb is, hogy nem jön, mert lehet, hogy rajta csattanna a teljes egész mai napom, azt nézhetném, hogy bőg az is itt nekem. úgy szétrúgnék néhány kukát, vagy megforgatnám valakiben a nagykést, hogy azt elmondani nem tudom. hogy engem mindenki komplett hülyének és idiótának néz, hogy mindenki azt hiszei, hogy majd úgy ugrálok ahogy kívánja. ettől van most épp elegem, nem kicsit de nagyon. megyek is, mert még csúnyát találok mondani...

jaj, ma egész jó napom volt. leszámíva, hogy a vaterán honfoglalók tulajdonát képező hifit a posta úgy szállította le a vásárlónka, hogy szegény asszony majdnem agvérzést kapott, olyan anyázós levelet kaptam tőle, hogy csak ne. úgyhogy jó fej voltam és gyorsan felajánlottam, hogy legalább az összeg egy részét visszafizetném. drága anyikómmal még délelőtt kirándultunk egyet, még kurvanéniket is láttunk. elég randák voltak, meg hideg is volt azért, tuti fáztak, mert olyan gyorsan másztak fel alá, mint a tigrincsek a zooban. elvittük a kati autóját a gumishoz, hogy papucsolja fel a télre, hamár épp olvadt a leesett 20 centis hó. aztán meg idegsokkot is kaptam, hogy mindenki megtalát ma a hülyeségével, meg a jövő évi tervekkel, miegymással. de aztán ma végre időben, már 5 után nem sokkal elléptünk anyikóval, azt mentünk a csucsukáért. csucsuka kérte, hogy találkozzunk, beszélni akat velem, meg aztán bandázni is már, mert már 1323984729 évenem találkoztunk. tiszte jó volt, végre nem bent rothadni, meg melózni, hanem kicsit kikapcsolni. este hazafelé még gomezt is felhívtuk, azt csacsogtak kicsit.

jaj, attól meg olyan jópofa esemest küldött a mikú tegnap, hogy behaltam neki. gomikulás :D ez nagyon jó

apró lábán mint ha ráöntötték volna, úgy állt a kis cipellő, melyet épp ma vett. lejtett a tükör előtt még egy táncot, majd halvány mosoly futott át az arcán, csak aki villámgyorsan odapillant az vette volna észre, de talán még az sem. amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan röppent is tovább. szép arca volt, kicsit az idő már meg-megrágta, de attól még szép volt. ha itt lehetett az "arénában" csak akkor élt igazán, ez volt az otthona, a barátja, a társa a szerelme. lételem volt a tánc, a mozgás. nem értett máshoz, nem is akart máshoz érteni. neki épp elég volt, hogy este lejött, megrázta magát, kis törékeny testét meg feszítette, felzendült a jazz, és ő kipörgött az arénába. ez maradt neki, ez jutott neki. ez a kétszer 5 méter, ez a kétszer 20 perc, a rivaldafényből, a sikerből, a csillogásból, mikor mindenki csak őt figyelte, mikor a levegő megfagyott egy-egy jól sikerült és halálpontosan betanult forgás, a zene csontig hatoló és bódító ritmusa. ez volt neki a drog. ez a füstös és züllött hely volt az élete színtere, a mindene. nem volt semmije ezen kívül. és nem is vágyott másra. mesélhettek a neki new york felhőkarcolóiról, a mozgóképről, az autómobilokról, neki az is csak ritmus volt, amire mozgathatta vékony csípőjét. a lokáltól nem messze, egy koszos bérház manzárdján lakott, azt és akkor evett amikor volt épp mit. Minden pénzét lemezekre, és a tudása tökéletesítésére költötte. A jazz, a mindent átható, erotikától és léhaságtól zakatoló jazz, a nyugalmas és a lazító jazz, ez volt és ő. És ha valamelyik szeretője, akit olykor ágyába engedett megkérdezte, hogy mi volt előtte? Ő egyszerűen, annyit mondott: előtte? Előtte nem éltem. Persze nem hittek neki, de ki kérdezősködik, ha egy fiatal lány lábait széttárva szinte könyörög a kéj és az élvezet átéléséért, és annyira keveset beszél, aki annál odaadóbb az ágyban? Kell ennél több egy férfinak? Ugye, hogy nem, hát ő azt adta egész életében, amit elvártak tőle. Adta a hangját, adta a testét, mely a megélhetését biztosította, és adta a testét, ha kedve épp úgy kívánta, vagy ha valami megtetszett neki, vagy csak egyszerűen szórakozni támadt kedve.

Pedig hazudott. Szeretett valaha ő is, voltak neki is álmai, szeretett volna ő is gyereket, tisztesebb életet, biztonságot, és még ki tudja mi mindent. De elvettek tőle mindent, azon az átkozott éjjelen, mikor meghalt…

Ha mélyen lement az emlékekbe, ha nagyon egyedül volt és épp lejárt a gramofon, nem ütötte a jazz taktusait, most is látta, ahogy a babáját, a földre ejtve férje a fosztogató horda puskagolyójától sebzett szívvel a földre rogy. Lassan, előbb térdre, majd egy újabb golyó által, mely a homlokán fúrt magának kiutat a koponyájából, végleg a padlóra bukott arccal lefelé, többé nem kelt felt. ő meg csak eszement módon a vértócsát figyelte, ahogy elárasztotta a padlót a férfi körül. Figyelte ahogy a hűvös éjszakában, a gyertya pislákoló lángja mellett a forró vér gőzölve áradt szét. Úgy áradt el benne is a halál utáni vágy. Gyermekét a férfi szívén keresztülfúródott golyó sebezte halálra. Alig volt öt hónapos. Akkor még hitte, hogy az élet valóban a boldogságról, a hosszú életről, a fényről és feltétel nélküli szerelemről szól majd. De azon az éjszakán elvesztett mindent, megroppant. Csak a zene maradt, a zene feltétlen szeretete, a jazz. Nem voltak többé szükségletei, nem voltak vágyai, nem voltak álmai, csak a tánc, és a napi kétszer 20 perc, amikor a fénybe állhatott, amikor a le nem élt életének táncolt. Ez volt már csupán, és a cipő, melyet néhány napja látott meg egy kis üzlet kirakatában, és ami olyan hívogatón szemezett vele, hogy ő csak állt, megigézte a cipő szépsége. Nézte, majd elfordult, hogy a káprázat hátha alábbhagy, és a pillanat elillan, de nem bírta, és tekintete ismét felé vándorolt. Hagyta, hogy átjárja a vágy, a vére kicsit bizseregjen, majd már át is élte, ahogy szép új cipőjében, a parkettre lép, ahogy a közönség elcsendesül, ő kifestve várja a fényt, mely beragyogja életének azt a kétszer 20 percét. És akkor felcsendül a zene, ereiben csak úgy lüktet a ritmus, szemeit lehunyja, és megmozdul. Lassan, átéléssel, kiélvezve a pillanatot, minden apró pillanatot, amit a sors még elé tesz, amivel talán közelebb kerül a válaszokhoz, a miértekhez.

Nem tudta otthagyni, hosszú idő óta először birtokolni akart valamit. Ez a cipő testesítette meg mindazt, amit elvettek tőle azon az éjszakán. A férjét, ahogy oltalmazó kezével átölelte őt, úgy ölelte bokáját a cipő. A melegséget, mellyel a gyermeke látványa öntötte el, az a kis ember, akit ő hozott a világra, akinek oly keveset adott az élet, aki oly sok lehetett volna és aki helyett neki kellene most élnie, tapasztalnia, és élveznie a mindennapokat. Ez volt az ő családja. Simogatta, becézgette, ahogy mást simogatott és becézgetett volna. Ez volt neki csupán, ennyi volt neki csupán. Kétszer 5 méter azon a kétszer 20 percben, meg a jazz. És az új cipő

már annyira fáradt vagyok, és annyira tele a hócipőm a komplett családdal - értsd honfoglalók, Vko és gomez is - hogy legszívesebben tényleg a elszöknék a fenébe, aztán boldoguljon mindenki, ahogy akar. szombaton meló reggeltől estig, aztán hullafáradtan hazaesés, zombi módra lehuppanás a róma elé, hogy akkor most én majd nézek jó kis történelmi sorozatot. a nál folyt a végén a számból kifelé, no nem attól, hogy ráizgultam, hanem attól, hogy agyilag az is mennyire mélyre tett. amúgy a sorozat jó, tegnap este már a 9. epizódot néztem. tényleg jobb így nézni, mint a tévében a szar mosóporreklámok közé beékelődött 5 percekből összetenni 1-1 sorozatot. szűz voltam e téren, már csak azért is ugye, mert a korábbi dvd lejátszó nem ette a "parízer" minőségű letöltött dógokat, ez + igen. szóval jó, bár a történelmi hűség és miegymást illetően azért bőven kilóg a lóláb, de nyálcsorgatós leépülésre szombat estére és az én szintemen már 7köznap is bőven ok. vasárnap egészen úgy indult a nap, hogy akkor majd most talán lesz egy nap, hoy közel 2 hónap után kiganyézom végre a kéglit, meg akkor rendet teszek a tárolóban, összeszedem a régi dolgokat, megunt, vagy elhasználódott ruhákat, játékokat, miegymást, hisz jön a karácsony, jön az adakozás időszaka, készíteni szeretnék idén cipődobozokat a gyerekeknek, illetve ennek a neós jótündérnek a kapcsán is kaptam egy levelet egy 17 éves srácról, aki egyedül, magányosan éli életté, gyakran egyedül az egész koleszban. szóval arra gondoltam, ha máshogy nem, hát ruhával segíteni fogok ezen a kölykön. kicsit mélyen érintett a levél amit küldött, megcsillant a fény a kőszíven. no, hát a nagy szabadságban épp addig jutottam, hogy a tároló kipakolódott, majd rendbe tetetett, azt épp felvittem a karácsonyra kipakolni szokott dolgokat, mikor jön a kétségbeesett hívás, hogy azonnal kocsiba vágódjak, mert mekkora baj van, új honban. odamegyek, várom, hogy mikor, ki és kit ölt meg, hát a nagy probléma és baj forrása az volt, hogy az át nem gondoltság mintaképeként tetszelgő anyám nem tudta eldönteni, hogy a konyhaszekrénybe a fagyasztó, vagy a hűtő kerüljön e oda, ahova. baszki, hogy ennek ez a legnagyobb baja az életben, állítja a hülyeségeit, vonja felelősségre az embereket, hogy miért van így meg úgy, ha egyszer ő másként gondolta, vagy akarta. hát baszki egyik szakit sem akarom védeni, mert valóban a legtöbb megszívatta, mint szódás a lovát, de ehhez is kell ám minimum 2 ember, egy aki átbassza a másikat, meg egy marha akit át lehet baszni. ezzel együtt is nyeltem egy nagyot, aztán mégis kiböktem, hogy én biza 5! év után épp aznap dobtam ki a felújítással kapcsolatos valamennyi feljegyzést, számlát, tervrajzokat, miegymást. persze elment a füle mellett, ahogy a dolgok szoktak. mivel így aztán nem tudtam mit kezdeni magammal, mert őrizni kellett a ’drágáimat’, hát csak rávettem a nünüt, hogy akkor pakoljuk át a szobáját, hogy az ágy ne az ablak alatt legyen már, meg amúgy sem lehet abban a szobában elférni úgy. Na, átpakoltuk, jobb lett. Tovább nem ragoznám, 8 után tudtam elszabadulni tőlük. Olyan szép abból a lakásból a kilátás, a látvány, hogy simán irigykedem, hogy nem lakhatok ott, pedig nagyon nem szoktam emberekre irigy lenni. Mivel jobb dolgom nem volt, hát ott álltam az ablakban, azt meredtem kicsit a hóesésbe. Nagyon szép volt a város, már kivilágítva, ünneplőbe öltözve. Ezért a látványért már megérte volna, ha a nünü beváltja amit kigondolt, és valóban helyet cseréltünk volna, hogy most kicsit én játsszam a kiskirályt, és szívjam a „gazadatestet”. No, de mindegy, nem így alakultak a dolgok itten. Tegnap aztán megint a hajtás, holott elméletileg szabadságon lettem volna. Ehhez képest 8ra sikerült is hazaesni, főzés, egy kis lakótér emberi formába rázása, közben főzés. És akkor jött a bomba, ami szétbaszta az estét megint. Hív gomez, kérem, hogy hadd hívjam vissza, mert tőlem szokatlan módon ugyan – legalább is eddig – de egyszerre fogtam 6 különféle dologba, egyik kezemben a telefon, a másikban a tésztaszűrő, a harmadikkal és negyedikkel épp a ruhákat hajtogattam össze a fregoliról, szóval pont tele volt a tököm. Mondja, hogy ő meg épp akkor akart, és ott, és különben is! mondom, jó, mindent elejtek, mert egyszer lehetek én is jó fej és tehetek mindent félre. Erre mondja, hogy hát akkor most neki már nincs kedve mondani. Na ezzel úgy felbosszantott, meg a sápításra amúgy sem vagyok most elég kipihent, hogy elköszöntem, azt letettem, igaz nem épp kedves módon. Persze, próbáltam hívni – szigorúan egyszer csak – mikor végeztem, és végre beájultam az ágyba, de miért is vetet volna fel. Hát ettől vagyok a plafonon, és ezt nem tudom még így – hangsúlyozottan is – 15 hónap után hova tenni. Biztos vagyok benne, hogy bennem a hiba, de kibassza a biztosítékot ez a fajta viselkedés, és ha egyszer fordul elő, akkor még nyelek is, de amikor a pofámat már 65ször hagyja el emiatt kérés, vagy mondat, akkor én is kicsit kezdek eltelni, hócipőügyileg. Úgyhogy megint mosolyszünet van, ki tudja egyáltalán mi a faszomért nem szakítunk mi, úgyis állandóan csak a nyüszítés megy, hol erről az oldalról, hol gomeztől, kvázi pont csak egymás idegrendszerét nyeszeteljük az életlen késsel egyfolytában. De hát ez van, ezt kell szeretni, nem tudok változtatni a helyzeten, nem tudok többet adni, ha beledöglök sem, amit szintén elmondtam már párszor, persze totál feleslegesen azt is. Mindegy, nem akarom ezzel fertőzni magam sem, meg mást sem.

A 7végén kiszemetelés közben ráakadtam a régi naplókra, és erivel folytatott levelezésekre is. Bár nehéz szívvel és kelletlenül, de abbéli megfontolásból, hogy ez is a múlt része amit el kell engedni és le kell tudni zárni, főleg 5 év távlatából, kidobtam egy laza mozdulattal mindent. Leveleket, emaileket, rajzokat, mindent. Nem mondom, hogy könnyű volt, de megtettem, mert nem tatom helyesnek már csak gomezzel szemben sem. Nem mintha érdekelne, hogy kivel, mit csinált előttem, vagy fog csinálni utánam, de akkor sem tartom szerencsésnek, hogy például, ha nem egérlyukban laknék azt kelljen nézegetnem, hogy sorakoznak a polcon a múlt részletei. Mondjuk én alapból nem vagyok féltékeny típus, felőlem aztán azt csinálhatna gomez is az exeivel, amit akar, megbízok benne annyira, hogy ilyen gyerekes dolgokon nem készülök ki. mindegy, a lényeg nem ezen van, hanem azon, hogy kitakarítgattam a régi dolgokat, kis adag nosztalgiázás közepette.

épp haza akartam menni, már nagyon fáradt vagyok, így kicsit lelépnék, hazamennék, esetleg kifertőtleníteném a kádat, azt ejtőznék egy nagyot jó kis sós vízben, hogy aszott pofámról ázzon le kicsit a bőr. 

kicsit úgy lennék csak, nem gondolkodnék, nem csinálnék semmit. szárnyalhatna kicsit a lelekem, egy kicsit kikapcsolnék, megállnék, nem rohannék, nem mennék, nem űzném az életet, ami persze most is mögöttem kullog valahol, mint valami tüdőbeteg, aki nem tudja tartani az iramot, miközben hegyen kaptat felfelé. mennyivel jobb lenne, kicsit megállni, kicsit szusszanni, kicsit elrugaszkodni, messzire menni, "szökni"! bele a vakvilágba. a felelősség, a kötelezettség, a megfelelni kényszer, a műmosolyok, a műpoénok elől, nem gondolkodni, nem érezni, kicsit kiürülni. valszeg érzem az év végét, valszeg hiányoznak a meg nem valósult tervek, a ki nem mondott szavak, a meg nem élt élmények, az el nem csókolt csókok, a kézfogás, a test melege, a szuszogás, valami nagyon hiányzik. a belső béke, a létbiztosság tudata, az érzések, amik szintén mögöttem kullognak, talán azok is tüdűbetegek. nem vagyok biztos semmiben, kicsit lelassultak a dolgok. kicsit elmúlt megint majdnem egy év, kicsit megint nem lettem több és főleg nem lettem jobb. vagy másképp lettem más, mint akartam, mint terveztem, mint elképzeltem. keveset adtam megint, kevesebbet, mint kellett volna, kevesebbet, mint elvárható volna. Érzem. Tudom. kicsit lelépnék, kicsit elhagynám ezt az egészet, kicsit utaznék, kicsit lennék magamon kívül, lennék egy kicsit könnycsepp, ami végigsétál lassan érzéki arcodon, meg-megállna egy gödröcskében, majd tovaszállna forró ajkadon, és elégne szájad tüzében. kicsit lennék nem itt, nem most, nem ebben a bőrben, nem eben az életben, nem ebben a világban, nem ebben az univerzumban. kicsit szállnék -> mintha madár volnék...

na, hát szombaton ismét egy szakasz lezárult. a honfoglalók már olyan állapotba hozták a letelepedésre szánt új hont, hogy akkor sűrű köszöngetések és pénzmagok elszórására tett stándékok közepette - hogy akkor köszönjük, hogy használhattuk a vizet, villanyt, miegymást - elbúcsúztak. én biztosítottam őket ismét, türelmet erőltetve elgyötört pofámra, hogy igazán nincs mit, és semmi esetre sem szükséges egy fillért sem adni, hiszen én örülök, hogy egyszer az életben én tudtam rajtuk segíteni. sajánlom, hogy nem pénzzel, de leglaább így, hogy hont biztosítottam, és némi kosztot és kvártélyt. ettől különben többször is elszakadt a honfoglalás időszakában a cérna nálam, hogy folyton téma volt, hogy ők az én nyakamon, az én villanyommal és vizemmel, az én kajámat, és egyébként is... hát baszki ezért lettek meginvitálva, hogy akkor bánom is én, alkossunk kolóniát és próbáljunk harcolni az ideggel, és elviselni egymást, míg a hon épül a fejük fülé. nekem ez esetben úgy természetes, hogy igen, fürdenek - jobb esetben naponta - szintén igen, felkapcsolják a villanyt, vagy átesünk egymáson, ez mondjuk részletkérdés, sőt igen, ha főzök, akkor nme fogom azt mondani, ha hozzá merészel nyúlni, letöröm a kezét. én ezt nem is értem. hogy ez pénzbe kerül? na és, ki a tököm nem szarja le, akkor én ezzel járultam hozzá a dologhoz, ha már egyszer anyagilag a föld alá kerültem 32 kilóméterrel megint. mindegy, a lényeg, hogy isten bizony olyan kongó és üres lett a lakás, hogy a hajszálam kihullását lehetett hallani, mert a honfoglalók távozása után szokatlan lett az üresség, a bútortalanság, és egyéb, a lakásra jellemző dolgok.

persze ostobaság volna azt gondolni hogy a 7végét végre pihenéssel és kikapcsolódással, kvázi láblógatással töltöttem volna el. azt azért nem, a család nagy úr és főleg nagy hatalmom kérem. nah, hát ezek a portyázó honfoglalók azért még a teljes 7végére lefoglaltak munkával. szombaton szekrény és egyéb fasz dolgok összeszerelése, nünü hülyeségének hallgatása és idegsokk volt a terítéken, vasárnap meg festettem, mint egy kisangyal, meg cuccoltam a sok maradék anyagot hozzám. így aztán most, hogy egy raklap pénzt költöttek, az én tárolóm lett a lomtár :S szintén én ajánlottam fel anáynak, hogy ne legyen háború, szóval nem azért mondom, hogy bánt a dolog.

pénteken meg kivettem 1 hónap után egy szabad estét. mondjuk ezért le lettem cseszve rendesen... az úgy volt, hogy eri épp pénteken volt itt, azt megbeszéltük, hogy a gumikat tárolom én a télen. ezeket fel is cibáltuk, aztán meg elmentünk a plázába szoktott helyre, megittunk egy bambit. persze, hogy a honfoglaló nagyfőnök felhív, hogy hol vagyok, mit csinálok ott és miért, meg különben is. na, akkor tudtam volna mondani azért egy istenbasszamaeget, delenyeltem, azt inkább rövidre zártuk a csevegést, meg a lelki ápolgatást, és mentünk. na, most komolyan gomeznak nem engedném, hogy beszabályozzon, pedig vele hálok is, nemhogy a honfoglaló törzsfőnök dirigáljon itt nekem, harmincegynehány éves fejemnek :((

de a legjobb, hogy tegnap este édes gomezem felhívott, és közölte a jó hírt, hogy akkor a szilveszter mégiscsak együtt töltős lesz, és akkor egészen január első hetéig együtt lehetünk, ha a sors ugyan nem kíván ismét valami alattomos merényletet elkövetni ellenünk. ettől nekem oylan hejde jó kedvem lett. tudom, hogy nem ok ez így, egyre jobban nme ok, és főleg nem miattam, mert én annyi minden szarsággal el vagyok, de tudom, hogy gomincselló nem erről álmodott, vagy nem ezt várta az élettől, már ha várt valamit is. talán majd jövőre csak jobb lesz, vagy nem tudom. én igyekszem, hogy megoldjuk a problémát, azt meglássuk hogyan lesz, mint lesz.

gomincselló + munkés ember lett... azaz csak lesz, merthogy felvették dógozni. ez a kis hülye meg megins sírva fakadt, hogy annyira ő ezt most nem igazán de csaksazártsem örömmel mondja, merthogy akkor ezeddig is a nullával volt egyenlő az elmúlt 1-1,5 hónap mérlege együttlétet illetően, de most akkor hogy smint is lesz? hát én aztért csak vígasztaltam, hogy jó lesz ez, mert lesz leglaább egy kis pénze, vagy legalább szedje össze magát anyagilag, azt akkor költözzön le otthonról, hogy keressen máshol munkát, vagy mit tudom én, de hát így hozzáállni a dologhoz szerintem nem szebad. persze, hogy kevesebbet leszünk együtt, hisz majd alkalmazkodni kell, meg szabadságon lenni, meg mit tudom én, de a számlákat ki kell fizteni, meg kell élni és valami jövőn azért csak törni kell a kobakot. szóval én csakazért is örülök, hogy ez a gomincselló végre-végre dógozni fog.

na, hát ma talán egy kicsit utolrődök. talán ma már nem fogk azon dolgozni, hogy megelőzzem ez életem, és a 24 órából 40et próbáljak kicsikarni...

pénteken végre telefonáltak, hogy akkor kész lett a pocok, kicsit olcsóbb is lett, mint számolták, egész pontosan kétezerötszáz forinttel. milyen szar, hogy már ennek is úgy örültem, mint majom a farkának. szombaton reggel hát engedélyt kértem a honfoglalók törzsfőnökétől, hogy egy kicsit akkor én most kelnék már 4i hete hajnalban, és elmennék a kocsiárt, hogy aztán legyen mivel ráncigálni őket egész 7végén. nem volt nagyon kedvére, de hát mit lehet tenni, elengedett. persze már 10kor telefonált, hogy hol a bánatba vagyok, mert bizony dolog van, nehogy itt nekem lebzseljek. én szemét meg gondoltam egy merészet, és csakazért is bejelentkeztem fodrászhoz, merthogy hétfőn megint pertre készültem, meg végre édes gomincsellóhoz, és hát oda mégsenem mehetek úgy, mint valami leharcolt runcájsz. na ettől aztán lett hiszti, meg asztalcsapkodás, de bevettem a leszarom tablettát, azt  nem foglalkoztam vele. a nap hátralévő részében a vérszívás volt, meg az idegelés, hogy akkor holnap reggel 7től költözés, és hogy akkor mi lesz, hogy lesz, miegymás. hát aztán vasárnap hajnali 5kor megint lehetett felkelni, már meg sem lepődök, hogy nem lehet itt normális életet élni, komolyan kezdem elfelejteni, mi volt a honfoglalás előtt, annyire messzinek tűnik az egész. na, szóval 7től 10ig minden fel lett cibálva, a végére már szakad rólam a víz, és bizony nekem is meg kellett állnom mert már oylan fáradt voltam, hogy legszívesebben a faszba hagytam volna az egészet. gondolom mondanom sem kell, hogy nünü szaros gyűjtőszenvedélye miatt volt annyi rohadt sok cucc, ráadásul ez a szerencsétlen pakolni sem tud, szóval vagy 10-12 kiló volt egy doboz, vagy zsák. azt hittem a tököm leszáll némelyik alatt. aztán mértem, pontosan kettő kört fordultam, mire ő egyet. ajánlottam is neki, hogy akkor talán egyen még egy kicsit vacsorára majd, hátha tényleg egyik reggel arra eklünk, hogy szétfakad a zsírdisznaja...

persze ostobaság volna azt gondolni, hogy a költözéssel befejezve a nap. áh, hát ilyet gondolni sem szabad. szépen lehetett összepakolni a bútorokat, meg honfoglaló törzsfőnök vezényletével vagy 65 féle képp elrendezni a szobát, hogy kitalálja, meglássa, melyik megoldás tetszene neki. na, ezután lehetett csak tapétázni, meg fesétést előkészíteni, szóval a hajlani kelés után, épp 11 óra volt mire hazaértünk. fürdés, azt beájulás az ágybe. megint egy szép és emlékezetes családi 7vége. 

reggel aztán pest, ott már megint a semmiért jól lecseszte a szőke a napomat, meg szívta a véremet. ilyen hangulatban és idegállapotban gondoltam, akkor legalább annyi öröm legyen, hogy végre láthatom gomezt. persze, hogy szart hozzám szólni, ült ott a kocsiban, hogy legszívesebben lekevertem volna neki egy pofont. aztán csak kibökte, hogy milyen szar alak vagyok, meg minden. részben jogosan, hiszen tényleg nem voltam egy mintapasi az elmúlt hetekben, deegyszerűen már nem bírom, nem tudok még több felé szakadni, minden téren a lehetőségekhez képest vagy elvárható alapot teljesíteni. ennek ő itta meg a levélt, sajons részben ő lett a vesztese a dolognak. mindegy, nem is baj, a lényeg, hogy végre kimondja, hogy egy fasz vagyok, és ami szt hiszem még fontosabb - bár tenni nem tudok ellene továbbra sem - de én is elismerem, ha valóban fasz vagyok. haladás ez is nálam, azt hiszem nem is kelvés, önmagamhoz képest mindenképp. hogy ez még mindig nem elég, arról sajnos /pillanat nem tehetek. de legalább fer voltam, és felajánlottam, hogy lépjen tovább, megértem, sőt támogatom, ha neki ez így nem megy, nem is tarthatnám vissza, hiszen az már pofátlanság és önzés volna. attól függetlenül beledöglenék valszeg, de nincs jogom, hogy magamhoz kössem, ha egyszer szárnyalna, vagyha csak szimplán többre vágyik, mint ami most van. bár valszeg erről neki más a nézőpontja.hazafelé már oylan fáradt voltam, hogy majdnem elaludtam a kocsiban.

tegnap aztán anyikóm helyett hirtelen 5lettől vezérelve belsőleg utazódtam egyet. hát az leírhatatlan élmény volt. sztem évek óta nem zokogtam úgy, ahogy tegnap este, szembesülve azzal, hogy milyen gyenge vagyok, és mennyire mások által irányított az életem. érdekes és nagyon megdöbbentő, de összességében pozitív élmény volt. hazaérve aztán a vérre éhes farkasok hangulatában ültek a honfoglalók és várták, hogy hazessek, hogy akkor jobb dolguk nem lévén, engem basztssanak. hát pont nem arra voltam hangoloódva, így roppant kedves hangnemben közöltem, hogy pont leszarom őket, és lefeküdtem.

kezdem elveszteni a türelmem, remélem most már hamar eltakarodnak és végre egy kicsit megint jut idő magamra...

jaj, hát tegnap nagyon sokat léptem előre a dógokban. a katát idézve, menetelek a 4D felé. bár az szerintem mondjuk hülye, de mindegy, ha ő elhiszi a sok marhaságot amit összehord, hát legyen.

na, szóval az volt, hogy tegnap a kz-t a kata szerint kissé bunkó módon osztottam le. hát gondoltam, mielőtt a sok szar ami amúgy is nyakközépig ér, még tovább emelkedne, és mondjuk bugyogó lávaként a pofámba ömlene szét, hát erőt veszek magamon, és bár nem tartottam jogosnak, hangosan, mint a példás tanulók az iskolában - húde megverném az összes hájfejű okoskát, hogy élj baz+ ne a szar tanulással foglalkozz - felemeltem a telefont és bocsánatot kértem tőle, ha bármi olyat mondtam volna, ami megbántotta. ezután a régi nagy ellenség oldalbordájának is felvettem a telefont, vagy másfél hónap nembeszélekezekkelatetvekkel után, és azzal is tök jó fej voltam. mondjuk miután letettem a telefont, az ömlengéstől majdnem kihánytam a belem, de az mindegy, szereztem + 1 jó pontot a sorstól. ezután még hazafelé a gomincsellót is felhívtam és hagytam, hogy hazáig csacsogjon a fülembe bele, igaz a karom már majdnem leszakadt, de nem baj. az legalább megnyugtatta kicsit a háborgó lelkem, és ciki vagy nem, még sosem hallottam ennyire édesnek a hangját. agyaztán ott helyben gyorsan bele is szerettem azonnal ismételten.

hab a tortán, hogy honfoglaló törzsfőnök este közölte, hogy ha törik, ha szakad, vasárnap elhagyják a bázisponto, és letelepednek az új honban.

hát nem vat a vanderfull vörd?

na, hát a tegnapi napom is lehúznám legszívesebben a klotyón, ha tehetném.reggel már fél hatkor itt bent rohadtam, hogy a béci nyugodtan pihenhessen a messzi angliában, és én is mindent el tudjak intázni, hogy aztán tudjak menni a budapestre, és onnan hazafelé vélhetően az én rég nem látott édes gomezemhez, hátha az egy kicsit kakapcsolna, hogy vele töltök néhány percet, órát. én már annyira ki vagyok idegiileg merülve a sok szartól és szennytől, ami mostanság ért, hogy ennél mélyebbre azt hiszem, akarva sem tudnám taszítani magam. de hát persze, hogy semmi nem úgy ment, ahogy terveztem/akartam volna. mire nagy nehezen, fél tízre leszenvedtem, az adatokat, percre pontosan az elküld gombra nyomással egy időben, befutott az it-s kolléga levele, aminek a lényege, hogy nagyjából a teljes addigi munkámat lehúzhatom a klotyón, azt elmehetek anyámba. Ekkor már ugye amúgy is veszett volt a székesfővárosba menetel, így a föncivel is volt egy szép kerek csatánk, persze, részben igaza volt, az én hibám, hogy nem szóltam előbb, de hát itt szentírás az adatok levétele, és fizetések múlnak rajta. Ehhez képest asszisztensi munkának lett beállítva, amit mindenki el tud végezni. Na, hát innen látszik, mennyire van képben a dolgokkal. Mindegy, nyeltem egy nagyot, azt kész, bevettem a leszarom tabit, azt ment tovább a nap. Gomez levele megint egy kicsit érzékeny pont volt, ezt inkább nem is kommentálnám… délután aztán a nap fénypontjaként, telefonáltak, hogy akkor szeretettel várnak a szervizben, vihetem a pockot, hogy meggyógyítsák szegény kicsi testit neki, amit az a vadállat tönkretett. Így aztán lóhalálában, még nekem volt mardosó bűntudatom, hogy elmegyek 5 előtt 10 perccel, hogy 5re palotára érjek a szervizbe. Persze, hogy nem értem oda. De azok az arany emberek megvártak – kvázi ez volt a legjobb dolog a napban – így aztán ma reggel az ígéretek szerint meg is kezdték az életmentő beavatkozásokat. Hazafelé így aztán tömegközlekedtem, de várni sem kellett a buszra, talán 2-3 percet. Természetesen ebben a tetves városban olyan zuhogó eső fogadott, hogy mire hazaértem csurom víz lettem. Így aztán mosás, tus, hogy ne fagyjak lehetőleg szarrá, aztán már csak arra volt erőm, hogy bemásszak az ágyba és el is aludtam. Mikor anya hazajött, még gomeznek írtam egyet, de ettől csak még szarabbul lettem. Szóval a hócipőm pont tele az egésszel. Várom, hogy az energiavámpírok végre elfoglalják új kuckójukat, én meg kitakarítok, egy kicsit próbálok szintre jönni, és úgy elhúzok pár nap szabadságra, hogy hírem se hallja senki. Egész nap aludni fogok, meg bárgyú, agymosó tévéműsorokat bámulni, ki sem kelek az ágyból, úgy büdösen, mocskosan fogom a lábamat lógatni, azt bekaphatja a világ…

én kis naív, azért titkon reménykedtem, hogy azért a dolgos 7köznapokra előkerül ez a gerinctelen ember, és lesz pofája elém állni és azt mondani, bocs haver elnézést, oldjuk meg a problémát amit okoztam. hozzáteszem, magyarországon vagyunk, tehát nem is értem miért képzelgek én ilyeneket, hiszen ennél retkesebb egy emberszabásút talán hátán nem hordott a föld. eddig is kifejezetten rüheltem ezt a tetves országot, de most aztán megint adott a dolognak egy löketet, hogy ez a vadparaszt nem merte a pofáját odatolni, és vállalni a felelősséget. szombaton még első felindultságban próbálkoztam a bürökráciával is, de a telefon már letiltotta a számot, mert persze a kötelezőt és a cascot is csak azárt fizetem, hogy valaki a markába jó nagyon röhögjön, ha fel merem tenni a kérdést, hogy akkor tessák már megmondani mégis mi a retkes faszomért fizetek havonta a cascora és a kötelezőre, ha basznak a bajban segíteni? ezt is hogy utálom, hogy a sarcot, az adókat rohadásig lemerik az emberreől, mert a becsületes ember nyugodtan rohadjon meg, rúgunk még belé egyet, hadd érezze, hogy hol a helye. semmi megbecsülés, semmi érdekvédelem, semmi. 1 hatalmas üres lufi az egész, ami jelen esetben nálam pattant el. szóval a nagy telefonálgatás végén annyit sikerült kiderítenem, hogy egész nyugodtan mehetek anyámba, mert a kötelező nem fizet, mivel nincs meg a károkozó, a casco ugyan fizet, de a kár alig magasabb az önrésznél - mint tegnap kiderült - és még a bónuszom is ugrana, szóval okosabban teszem, ha kp-ra megjavíttatom. mivel a kocsi alig múlt 2 éves, nem is 3-5 évre vettem, mert nekem még ha suzuki is, tetszik, szeretem ezt a kocsit. szóval ilyen előzmények után, azért nekiindultam tegnap, hogy eljussak pestre, de főleg a gomezhez, hiszem már alig vártam, hogy végre lássam, magamhoz szoríthassam, hátha tudok egy kicsi erőt, egy kicsi bátorítást, egy kicsi pozitív energiát nyerni, leglaább ha láthatom az én édes kicsi gomezem. de hát a tegnap sem az én napom volt, fejhérvár előtt leszakadt a széttört rész, mire beálltam a parkolóba a 8as mellett, már a földön húztam szegény eljét a kocsinak. innetől aztán minden reményem szertefoszlott, hogy kicsi gomezemet legalább láthassam, mert nem jutottam, csak vissza a szervízbe várpalotára. ott toldottak, foldottak egyet rajta, meg felvették a káresetet, azt közölték, akkor egy havi fizetés a javítás. hát köszönöm, ez megint jól esett, taszítani sem lehetne ennél mélyebbre most anyagilag. így aztán nem tudtam mást tenni, éltes korom ellenére telefonemelés és kérés anyától, kisegtenél a bajból? holott tudom, hogy nekem kellene őt támogatni anyagilag is... akinek szintén szanaszét az élete, az idegrendszerünk mára, mint egy ruhaszárító kötél, azon csodálkozom, hogy nem pattant még el a húr. elég erős és belevaló csávónak tartom magam, de ezt a mérhetetlen igazságtalanságot már én sem nagyon bírtam. nyelni kellett a könnyeimet elég rendesen. most aztán úgy élek itt magamba roskadva mint egy drogos, aki ha épp belötte a napi adagot, még egy kicsit kába, lelketlen szeméből a szürke fakóság bámul a világ pofájába. ültem csak tegnap este, és azon rágódtam, hogy halálra igyam magam, vagy inkább halálra zabáljam, míg még van mit enni. aztán a kettő kombinációjánál maradtam, elvégre egyszer élünk, vettem egy kis mandulát, meg kinyitottam egy pezsgőt a "szent" bárból, azt megittuk anyával. kapjuk az ívet az élettől mindketten elég rendesen. én már kezedem feladni, kezdek átlendülni a dolog másik oldalára, a leszarom kategóriába, a kezdődő depresszió tüneteivel.

gomez gondolom, nem érti, hogyan is érthetné, hiszen este írtam neki, nem is válaszolt. az is jobban járna, ha hagyna a picsába, azt keresne valakit akinek nem cafatokban az élete, meg aki megadhatná neki, ami kell. én erre most és még egy jó ideig úgy tünik, képtelen leszek. bár úgy szerettem volna tegnap elmenni, még kis pakkot is készítettem össze neki, de hát a sors megint beintett egy nagyot. ráadásul anyáék dolgai sem mennek jól, még legalább 2 hét, mire egyáltalán befejezik a kéglit, aztán a ganyézás, költözés, szóval december előtt nem lesz itt rend, úgy számolom. bár lehet, hogy jobb is, mert most vagyok olyan állapotban, hogy simán eret vágnék legszívesebben.

a ma reggeli állapotot még mutatom. ez lett az én szépséges drága kicsi pockomból :((

hozzáteszem, remélem az a mocsok, a teljes összeget, amibe ez nekem kerül gyógyszerre, vagy egyéb olyan dologra költi, ami a kínok kínját okozza neki.

így legyen az ember mással szemben elnéző, kedves és segítőkész, hogy mikor neki kelle, akkor csak a rúgást kapja...

lavírozva az őrület határán, végre van egy szusszanásnyi szabadidőm, hogy végre nyugodtan elmehessek pisilni, fürödni, meg egyéb higiéniás problémák és kötelességek végére pontot tenni, no, meg hogy az asszonyok nem lihegnek a fülembe, és szórják a negatív engergiákat. így aztán kicsit elmosódva ugyan, de mégis vagyok.sajnos a köd nem attól van, hogy oly felhőtlen az életem, hanem pont attól, hogy a sors az elmúlt hetekben nyitogatja a pofonláda tetejét, de kicseszetteül. én már nem akarok mást, csak 1 kis csendet, nyugalmat, békét és lehetőleg gomezt magam mellett. kapom az ívet az élettől az elmúlt 2-3 hétben rendesen. először ugye jött a totális anyagi csőd, elbaltázott befektetések okán, így gyakorlatilag egy hatalmas 0 lett a bankszámlám. aztán jöttek a honfoglaló hölgyek, akik ugyan naponta 6szor elmondják, hogy milyne sanyarú a sorsuk itt nálam, merthogy nem komfortos, nincs elég meleg, a wc-t miért nem úgy kell lehúzni, mint náluk, a csapból miért nagy nyomással folyik a víz, miért nem csordogál, mint alpesi hegyi patakokban, és különben is, miért nem lehet a lakásba egyszerűen bejutni, miért kell húzni az ajtót, és nem ajtóálló nyitja, és egyéb roppant fontos dolgok. igen, itt ismét eszembe jut, hogy tán az a 4lábú is a jódolgába veszett meg. nem várnék hálát, vagy bármi mást, hiszen én ajánlottam fel, sőt kértem őket, hogy ne menjenek 2-3-4 hétre albérletbe, mert mi a fenének fizetnének, ha egy szer nálam is kibírjuk, ha összehúzzuk magunkat. erre még nekem kell minden nap megkérnem őket, hogy ne mormogják már el minden nap, hogy biztos mennyire a terhemre vannak, meg milyen nagy a kupi, meg lepukkantják a lakást, miegymás. itt +esküszöm, hogy egy kurva szót em mondtam nekik semmire. élek itt a zsákhegyek és a szerte szét hagyott ruhák, zacskók, táskák, lomok között, egy árva rossz szó nélkül. nézem, hogy a wc papír ott úszik minden nap a klotyóban, mert nem képesek lehúzni rendesen, mondván, hogy fogy a víz, mert nem lehet 2dl vízel öblíteni, csak 3 literrel, mosom a kakaós pékruhákat, 1 árva szó néálkül, heti 2szer. és még én mondom, hogy nem baj, örülök, ha legalább ezzel tudok segíteni - lévén pénzzel most amúgy sem tudnék - de ezek nem képesek felfogni. elkövettem ugye azt a hibát, amit gomezzel anno, ezért is gondoltam, hogy most aztán ha olyan is lesz a szitu, összeszorítom a fogam, és nem károgok, meg állítok szabályokat, vagy kérek bármit is, hanem tényleg azt kérem csak, hogy érezzék magukat othon. hát úgy látszik ez sem jó! mondom, minden áldott nap elmondják, hogy ők mennyire szarul érzik itt magukat, és hogy én tuti kivagyok már a honfoglalástól. pedig messze nem vagyok ki, és főleg nem attól. én tényleg örülök, hogy segíthetek nekik, tényleg önzetlenül és szívesen cibálom őket 6szor a boltba be, a boltból ki, aztán vissza a boltba ,mert kiderül, hogy annyira szét vannak zuhanva, hogy képtelenek megjegyezni, hogy 20, vagy 25 méter kábelt kért a szakember. és komolyan egyetlen szó nélkül, ha kérdeznek akor sem szívesen beleszólva, mert nem is az én pénzem, nem is akarok rájuk erőltetni semmit, meg különben sem hiszem, hogy mindenben egyet kellene értenünk, pláne úgy, hogy az elején kértem, hogy üljön le 5 -10 percre és gondolja át, hogy mit hogyan, és tervezze meg a dolgokat előre. de akkor én voltam a hülye, azóta meg úgy döntöttem nem szólok bele, csinálják ahogy akarják. szóval én úgy érzem, hogy korrekt voltam/vagyok, épp a gomez féle csúnya és részben tényleg az én hibámból történt fiaskóból tanulva. idegileg mondjuk már kivagyok, a fejem állandóan fáj az ordenáré hangvételtől, az állandó kialvatlanságtól, attól, hogy nincs intim szférám, meg attól, hogy folyton beszélnek, de ezt nekik nem mutatom, hanem inkább eljárok esténként, vagy éjjel szellőzni, akkor leglaább kicsit simulnak az idegeim. olyan negatív energiákat hordoznak magukban, és egymás iránt is, hogy ha azt mérni lehetne, egy kisebb lakótelep áramellátását simén kitermelnék. 

szóval ilyen állapotban vágtam neki a szombati napnak is. de, hogy asors még csavarjon egy kicsit az életemen, hát megyek le szombaton, hogy akkor téliesíten a pockot, hát látom, hogy valami nem stimmel itt kérem. egy tetves, köcsög, állat, nem összetörte az autómat? hogy a bele száradjon ki, hogy a keze rohadjon le tőből annak a mocskos szemét állatnak. én mikor a mártonnal figyelmetlenül nekitolattam egy kocsinak, amiben kb ezer forintos kár keletkezett, még énkutattam a hapsit, hogy akkor beszéljük meg, hogy mennyit merre hogyen. ez a mocskos paraszt meg fogja magát, összetöri a kocsimat, azt még annyit sem hagy ott, hogy dögöljek meg. ilyenkor kicsit elgondolkodok, hogy miért kapom ezt az élettől, miért kell még egyet rúgni az emberbe a sorsnak, mi a feladatom, mit kell megtanulnom? lehet, túl jó vagyok, hogy nekem nem volna képem ahhoz, hogy szó nélkül továbbmenjek, hanem vállalom a következményét a tetteimnek? vagy mi a bánatos rabok faszáért kapom én ezt a sorstól??? egyszerűen nem értem. minden esetre remélem, hogy amibe nekem a kocsi javíttatása kerülni fog, azt ez a mocskos ember gyógyszerre és temetésre költi, legyen átkozott egy életre, azt kívánom...

 persze, mondhatni nem egy nagy kár, de most ez az 50-100 ezer forint még kellett az életembe, mint mókusnak az erdőtűz. hát ezúton is köszönöm a sorsnak, hogy ismét rúgott egyet belém...

Ez máma van, szóval tessék követni az utasításokat, és kérni, kérni és kérni...

nem sok minden volt itt mostanság, élem a nagycsaládosok életét, tegnap épp közös tévézé volt a program anyával. előtte mint valami elcsesezett házinéni, főztem, mostam kicsiny családomra, megágyaztam, mint hófehérke a törpéknek :)

szóval családos ember vagyok, minden jóval és rosszal vegyítve. tegnap épp mondtam anyának, ha gomez látná, hogy élünk mink itten, hát mondaná, hogy bezzeg nekem nem szabad ,ezeknek a nőszemélyeknek meg bezzeg mi mindent. nos, tényleg egy kicsit széetesett a kégli, nem restellem bevallani.

de mint mindennek, egyszer ennek is vége lesz, azt akkor majd jövök a fertőtlenítővel, mint az állat, azt olyan rendet csiholok, hogy azt még a legjobb takarítónők is megirigyelnék.

előre kijelentem, hogy én hívtam őket, én ajánlottam fel, hogy lakjanak nálam, és éljünk szép kerek családként, míg a háborús övezetet felszámolják az új kégliben. és azt továbbra is tartom, hogy a legnagyobb marhaság volna, ha csak azért vennének ki lakást, hogy 2-3 hétre odaköltözzenek. nem érteném, hogy miért fizetnének ki X összeget, mikor meg tudjuk oldani belsőleg is a dolgot. és azt is továbbra is tartom, és komolyan mondom, hogy örülök, hogy ott vannak, egészen jól mulattam az elején. de tegnap feladtam. szombaton elhúztak otthonról, mondván nem akarnak zavarni, meg amúgy is dolguk volt egész nap, tehát volt időm kiganyézni, meg egy kis kultúrát vinni a kuckóba. délután aztán én is kiszabadultam a természetbe, azt lemásztam csopakra egy nagyon napozni, levegőzni és olvasni. tök jól el is voltam, este aztán hazamásztak, kaja, aztán már kezdték. ketten kb 65 felé csaponganak. se egy befejezett mondat, vagy gondolat, se egy normális megszólalás. isten biz azt vártam mikor kerülnek elő a kések a fiókból, azt kaszabolják le egymást, mint valami elcseszett kill bill remake-ben. de nem, ezek szavakkal, hanglejtéssel, meg egyéb gesztrusokkal ölnek. nünü, mint valami spanyol matadorra feltüzelt bika, szuszog, feje mint a rák, és szinte rázza magát, a saját hülyesége által gerjesztett idegsokk miatt, hogy ezt ő képtelen megérteni, most a kkor hogy lehet az, hogy mit tom én. és ezt kb 54szer elmondja 1 percen belül, őrületbe kergetve anáymat, aki sírás közeli állapotba kerül szintén se perc alatt ,hogy ez mennyire ostoba és sötét egy állat. de anyám se jobb, annak meg az a baja, hogy neki senki nem segít. persze ha segít neki az ember, vagy próbálja elmondani, hogy ő hogy állna neki a dolognak, egyáltalán hogy kellene szerinte csinálnni, az hülyeség, mert az ő pénze, és ő a 60ezres szekrényt venné meg, amire az igénytelenség példaképe - nünü - szeme már vérben tocsog, mert tudja, hogy be kell szállnia a költségekbe. ebből aztán az lett ,hogy én ugyan csendes szemlélő és hallgató voltam, mégis majd szét szakadt az agyam a fájdalomtól és attól a sokktól, hoy ezeket még nem kényszerzubbonyozták le sehol.

aztán jött a hidegzuhány! hogy mit tervezek vasárnapra. volna e kedvem/időm kivinni őket a hódosok bóttyába, hogy tudjanka venni ez+azt. mondom, hát kedvem épp semmi, látva a társalgást, és a hangulatot, pláne nincs, de nyílván, ha azzal tudok segíteni, hogy furikázom őket, hát megteszem. nem kellett volna!!! ezek ismát 2 perc alatt összevesztek, hogy akkor most milyen színű legyen a kapcsoló, és mi a faszért kell a színeset venni, ha egyszer a fehér is jó. erre kérdeztem ,hogy azt tudja már, hogy milyenek lesznek a kiegészítők, egyáltalán melyik helységbe mi lesz, milyen kapcsoló felelne meg. rámmeredtek és láttam rajtuk, hogy totál hülyének néznek. azt sem tudják, egyáltalán ki kivel van, nemhogy ilyen keresztkérdésekre a választ, egyáltalán mi az a lakberendezés, meg minek. na, itt volt az első hogymondtam, akkor köszi én feladom, inkább nézelődök, vagy olvasok a kocsiban, de erre nekem nincs szükségem. szó szerint mint 1 hisztis kisgyerek, úgy verte magát a nünü, azt vártam, mikor jön valaki és önti pofán vízzel, ahogy az oviban szokták, sőt még egyszer engem is, mikor víziszonyos gyerekként nem akartam bemászni a balatonba, mikor pedig én könyörögtem, hogy menjünk fürdeni...

aztán megint jött a nünü a tőle megszokott rácsodálkozó hangon, hogy ő nem érti, hogy miért kell a plafon szegélynek 10cm-esnek lennie, és miért írta a festő, hogy a teljes felületre az ő szobájába Xezer lesz, ha egyszer olyan áron nincs is a hódos boltban. ha értene hozzá, vagy legalább valami kicsi gyakorlati érzéke lenne, még el is hinném, hogy valóban csodálkozik, de ismerve a nünüt, annyira teátrálisak ezek a kirohanások és bárgyú tekintetek, hogy komolyan gondolkodtam, hogy úgy megcsapom, hogy a tegnap esti vacsorát felbüfögi. nem tudom az okát, de annyira irritálk, ahogy nekiáll pörögni 1-1 dolgon, és szinte direkt az őrületig kergeti vele a másikat. ha elmagyarázod neki, akkor előről kezdi, rázza magát, remeg, a pupillái kidüllednek, megmerevedik, forgatja a szemét, a feje rákvörös lesz, és hajtogatja, hogy ezt ő nem érti. eilyenkor nem csodálom, hogy anyám a korosztályához képest kicsit lepukkantabb kinézetre. ezt ép ésszel nem lehet elviselni, csak ha valaki hülye, vagy mazohista. anyám ennek a fura elegye, szegény. és akkor itt ismét elkezték az ordítást, az egyik állt, mint egy darab szar, a másik mondta neki az áldást, és egyre emelkedett a hangerő is, meg a méreg is. szóval közöltem, hogy feladtam, majd jöjjenek, ha bármit segíteni kell nekik, de addig a faszomba hagyjanak békén, legyenek szívesek.

ezután nagy nehezen megvették egy részét a tervezett dolgoknak, majd 2kor a nün közölte, hogy neki 4re melóznia kell menni, így nincs ideje enni sem, ő megy dolgozni. alig 2 óra kellett, hogy beérjen dolgozni. én ha pestre megyek valami miatt, sem indulok el 2 órával korábban, nemhogy tetves vp-ben. mindegy, nem vágtam a dolgot, de pont le is szartam már, csa k szabadulni akartam tőlük, meg attól a negatív energiahalmaztól, ami belengi őket. komolyan nem értem anyámat sem, hogy nem kéeps a sarkára állni és kibaszni ezt az ártányt maga mellől, közölve, hogy közel 40 évesen édes lányom, most már szívd másnak a vérét, és kergess az őrületbe valaki más balekot... este leglaább egy kicsit egyedül lehettem, hát beszélgetni próbáltam gomezzal, ha már előző este megbeszéltük, hogy hívom. az is a fülembe dusolászik, meg mit tom én, ahelyett, hogy értelmes emberi hangra várva kicsit beszélgessünk, így aztán aljas módon hagytam magam leszerelni, hogy majd akkor ma folyt. köv.

belegondolok, hogy ezekkel a népekkel kellene együtt élnem, laknom, hát én vagyok tényleg a hibás, de tökéletesen alkalmatlan lennék ré. nekem ehhez sem idegzetem, sem erőm nincs, úgyhogy kérem én feladtam...

mondanom sem kell, mire 7óra valamikorra odaértem ezek már totál idegbetegek voltak, és egymásban egy kisebbfajta késdobáló eszköztárát megforgatták volna. ebben a remek hangulatban láttunk neki, az összebútorozásnak, kicsiny cslaádom megmaradt felével. délre már a faszom is + a garázs is tele volt, úgyhogy lassan de biztosan közeledett a pillanat, amikor ismét honfoglaló csapatok veszik célkeresztjükbe a váramat. noh, mindez megtörtént alig egy óra után. hát mit mondjak, tényleg nem nagyon tudtam előre, mit vállaltam be. ezek totál szét vannak esve, nő létükre, mintha elefántok a porcelánboltban, vagy én nem is tudom mik lennének. se rendszer, se koncepció, totál semmi abba,n ahogy próbálnak létezni. bár a nünü közel 100 kilója azért elég nagy darabot hasít ki a térből, igy nyílván vannak emberek, akik képesek így élni, de én ezt akkor sem látom be. mindegy, nagy nehezen átláttam a helyzetet és elég hamar rendet tettem a kégliben, és ezzel együtt az életemben is talán.

összességében, jól mulattam a mai napon, elég sokat tanultam ma is toleranciát, szájbefogást, más dolgába nem beleszólást, miegymást.

jaj, a tegnap az nagyon jó volt. kellett a kicsinyke kis kő szívemnek a látvány, a hangélmény, a tapintás, az érzés, hogy nem egy vonalon ülő galamb szarja szét a kettőnk beszélgetését, ami belevész a távolságba és az én állandó fáradságomba. olyan kisimult ilyenkor a lelki világom, mintha néhány másodpercre elfelejtkeznék a sósavról, ami a bőrt marja a testemről, mintha a hullaszagot, a frontvonalon egy pillanatra felülírná a messzi rózsakertek vad illata. hát ilyen érzés, volt tegnap, mikor megpihentem hazajövén a nagy székesfővárosból gomeznél.

amúgy egész jó volt a tegnapi nap. nagyon élveztem ezt a sociális marketing szarságot, nah, meg adri végigvezetett a főhadiszálláson. szuper a kuckó, ahol melóznak, a konyhában a fél lakásom elfért volna, és a skacok épp biliárdoztak, ebédszünetnek csúfolt brainstorming néven. mennyivel másabb, mint itt nálunk a csend és hullaszagban dolgozni. néha még a légy zümmögését is hallom, isten bíz'. mintha élve temetnének el, néha az az érzésem.

az a mocskos asszony, azt még van pofája annak kérni szívességet tőlem. ez már aztán tényleg az aljassága netovábbja. de bezzteg a hátam mögött tudja mondani szancsókának, hogy ez + az mennyire szarul esik neki. hát essen is a lelketlen mocskos picsájának.

nem bántok senkit, mindenkit szeretek, még ezt a gonosz nőt is, mert tükröt tart elém az élet. azt a végén én is ilyen házsátos vénember leszek, csak nekem kukim vn. bár lassan leszárad, ha így folytatom, meg ennyire hanyagolom :S

persze a kissé, egy kissé enyha túlzás. úgy ömlött ki alólam az életem, az elmúlt néhány napban, hogy úszógumi kellenne, hogy összekaparjam magam. érzelmileg 0; familiálisan 0; idegileg 00. legszívesebben elmennék a retekbe azt telefont, laptopot, mindent kikapcsolnék, azt csak lennék bele a vak világba. tetszik az új milkareklám, mikor mondják a tehenek, hogy mi mindent csináltak már a 7en (lepkét eregettek pl.) úgyhogy mostmár csak tehénkednének. nem tudom miért, talán kezdek totálisan leépülni, de ez a bárgyú reklám minidg jókedvre derít mostanság. régen voltam ennyire szarul. gomez is rohadtul hiányzik, ha beszélgetünk meg nem tudok rá figyelni, annyira sajnálom azt is szegényt, hogy nem tudom megadni neki, amit szeretnék, vagy amit joggal elvár. anya is a véremet szívja, a meló is szar, szóval itt a téli depi azt hiszem.

tegnap ráadásul elkövettem egy fasz hibát is, amiatt meg még rémálmaim is voltak, szóval tényleg kezdek kikészülni. pénteken költözés, anyámék rászabadulnak 1-2 hétre, mint valami tetves kaláka fogunk kommunában élni. előre rettegek, hogy fogom ezekkel kibírni. bár nem zúgolódok, elvégre én ajánlottam fel, hogy jöjjenek, mégiscsak család vagyunk.

kissé szétestem, egyre több szempontból is...

már tegnap este felcseszett idegileg az anyám. este 6kor felhív, hogy akkor most azonnal szerezzek már egy fuvarost, holnap reggelre, mert ez az áldott jó asszony, 500 kiló (!!!) járólapot és csempét vett, és tuti nem fog beférni a kocsimba. mondom, ok, kerítek valakit. erre baszki 5 perc múlva nem felhív, hogy akkor mi van? hát a faszom majd elsült az idegtől, mégis mit képzel ez magáról, hogy engem pattogtat még ez a nő is? kezd egy kicsit eltelni a hócipőm, ha vlaakinek valami kell, akkor jó vagyok, amúgy meg én vagyok a fekete bárány, meg állandó a baszogatások célpontja. mindegy, sikerült kerítenem egy fuvarost, egész jó fej volt, segített az 500 kiló szajrét felcibálni a 4-re. isten bizony, ha ez mégegyszer költözik, én elmenekülök a világ másik felére. baszki, a karjaim majd leszakadtak a redvedék járlapoktól, mire a 100 lépcsőn, vagy 12öt fordultam. erre kitalálta, hogy menjünk akkor el azt vegyünk mán üvegtéglát is, nehogy már ne szakadjon le a  kezem a sok cipeléstől. hát baszki, elszoktam a szántástól azt hiszem, vagy a bánat tudja, öregszem? nem az lehetetlen, nem öregedhetek ilyen gyorsan. mindenesetre szakadt rólam a víz, mint valami beduinról a szaharában.nah, aztán még egy dolog, amitől agysokkot kaptam. ezek egy összevissza kapkodó, ideg- és elmebeteg, hülyék. nem kicsit de totál. példának okáért, azt képtelen kiválasztani, hogy hol és mekkora boltív legyen a saját lakásában. vagy pl. elkezd azon bőgni, hogy a saját lakásába képtelen kiválasztani a csempét és a járólapot, pedig vagy 10 boltot lejárt a héten. estére már úgy fájt a fejem, hogy megköszöntem az élményt, hogy együtt lehettem velük egész nap - miközben arra gondoltam, hogy inkább húzzanak karóba legközelebb, öntsenek forró olmot a fülembe, 2 pircinget a makkom hegyére, és vágják le egyesével minden végtagomat, hagyva elvérezni és bűzlő tetememen a keselyűket rágódni - és inkább elsomfordáltam haza, különben inegncsak kinyitottam volna a számat, és rövid úton elküldtem volna ezeket a népeket a búsba. persze, nem menekülök, holnap mehetek megint, de legaább nem lesznek otthon. és a végére a legszebbet a végére hagytam, pénteken költöznek... mármint hozzám... ide...

istenem, hogy várom már :S