Lementem az automatához egy csokiért. Mire visszajöttem már ömlött az eső. Nem az a rosszul ömlő, nem kívánom eső. Az a fajta, amikor legszívesebben felhúzott lábakkal a társaddal szemben kuporognál egy padon, közöttetek az esernyő - persze ettől még áztok - egyik kezeddel a párod kezét fogod és marhaságokról beszélgettek, néha találkozik a tekintetetek, megcsiklandozzák egymást a szemek, mosolyogtok, mert tudjátok mindketten, hogy ez egy olyan pillanat, ami...

És ez eszembe juttatja, hogy néhány hete összeakadtam egy jó fej emberkével az ismerkedős oldalon. Persze az ország választ el egymástól minket, nem is értem, mit kalandozott erre felé, és hogy akadtunk össze. Azt tudom, hogy ő írt rám, én nem nagyon aktivizálom magam ott sem. Meg úgy általában eléggé passzívra állítottam magam ebben a társkereséses cuccban, merthogy kezdem megint jól érezni magam egyedül, a saját kis világomban.

Nah, ebbe robbant be ez a kölyök, én meg hát a szokott stílusban nyomtam, ami meglepő módon nem riasztotta el, hanem inkább felvette a fonalat és adta a kontrát.

Vannak persze nem tetszik dolgok, minthogy pl. én nem restellek küldeni egy-egy fotót, ha úgy alakul a helyzet, hogy pl. új futócipő, vagy tolatóradar a kocsiba. Ehhez képest róla egy fotót láttam, az sem egy éles kép. Szóval ez pl. kicsit érdekes. Nem azt mondom, hogy naponta várnék fotót, de azért csak illik megmutatni magunkat, ha már ismerkedik az ember, érdekli a másik. Már csak azért is, mert amúgy pedig egy eléggé nyitott srác, ő akart maszekra váltani, így aztán viberen folytattuk, én ott elkezdtem hangüzeneteket küldeni, aminek az lett a vége, hogy telefonon folytattuk. Én nem erőszakoskodom, meg ilyenek, ahogy írtam is fentebb. Ő hív, ha akar, én meg szívesen csevegek vele. Olyannyira szívesen, hogy veszélyes lett a dolog. Azt hiszem, elkezdtem fejben összetenni egy képet róla, a hangja alapján, a megismert jelleme alapján, és ez így 360 km távolságból nem épp jó dolog, pláne nem úgy, hogy sok hajlandóságot nem mutat a találkozásra, vagy csak még mindig kevés neki az idő. Pedig már több hete dumálunk, érzem, ha nem lennék szimpatikus nem hívna, nincs miért vagy muszáj a dologban, tehát kicsit megkergültem, összekavarodtam, kezdtem elveszni.

Így egy laza húzással, időt kértem magamtól, magamnak.

Először csak kurtán reagáltam, aztán sehogy. Homokba dugtam a fejem, mert nem akarok, nem engedhetem, hogy megint egy értelmetlen csalódás felé sodródjak.

Szívesen ülnék vele most azon a padon, ömlene ránk az eső, kezemben a keze és csillogó szemekkel pislantanánk egymásra…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.