Lementem az automatához egy csokiért. Mire visszajöttem már ömlött az eső. Nem az a rosszul ömlő, nem kívánom eső. Az a fajta, amikor legszívesebben felhúzott lábakkal a társaddal szemben kuporognál egy padon, közöttetek az esernyő - persze ettől még áztok - egyik kezeddel a párod kezét fogod és marhaságokról beszélgettek, néha találkozik a tekintetetek, megcsiklandozzák egymást a szemek, mosolyogtok, mert tudjátok mindketten, hogy ez egy olyan pillanat, ami...

És ez eszembe juttatja, hogy néhány hete összeakadtam egy jó fej emberkével az ismerkedős oldalon. Persze az ország választ el egymástól minket, nem is értem, mit kalandozott erre felé, és hogy akadtunk össze. Azt tudom, hogy ő írt rám, én nem nagyon aktivizálom magam ott sem. Meg úgy általában eléggé passzívra állítottam magam ebben a társkereséses cuccban, merthogy kezdem megint jól érezni magam egyedül, a saját kis világomban.

Nah, ebbe robbant be ez a kölyök, én meg hát a szokott stílusban nyomtam, ami meglepő módon nem riasztotta el, hanem inkább felvette a fonalat és adta a kontrát.

Vannak persze nem tetszik dolgok, minthogy pl. én nem restellek küldeni egy-egy fotót, ha úgy alakul a helyzet, hogy pl. új futócipő, vagy tolatóradar a kocsiba. Ehhez képest róla egy fotót láttam, az sem egy éles kép. Szóval ez pl. kicsit érdekes. Nem azt mondom, hogy naponta várnék fotót, de azért csak illik megmutatni magunkat, ha már ismerkedik az ember, érdekli a másik. Már csak azért is, mert amúgy pedig egy eléggé nyitott srác, ő akart maszekra váltani, így aztán viberen folytattuk, én ott elkezdtem hangüzeneteket küldeni, aminek az lett a vége, hogy telefonon folytattuk. Én nem erőszakoskodom, meg ilyenek, ahogy írtam is fentebb. Ő hív, ha akar, én meg szívesen csevegek vele. Olyannyira szívesen, hogy veszélyes lett a dolog. Azt hiszem, elkezdtem fejben összetenni egy képet róla, a hangja alapján, a megismert jelleme alapján, és ez így 360 km távolságból nem épp jó dolog, pláne nem úgy, hogy sok hajlandóságot nem mutat a találkozásra, vagy csak még mindig kevés neki az idő. Pedig már több hete dumálunk, érzem, ha nem lennék szimpatikus nem hívna, nincs miért vagy muszáj a dologban, tehát kicsit megkergültem, összekavarodtam, kezdtem elveszni.

Így egy laza húzással, időt kértem magamtól, magamnak.

Először csak kurtán reagáltam, aztán sehogy. Homokba dugtam a fejem, mert nem akarok, nem engedhetem, hogy megint egy értelmetlen csalódás felé sodródjak.

Szívesen ülnék vele most azon a padon, ömlene ránk az eső, kezemben a keze és csillogó szemekkel pislantanánk egymásra…

Ma olyan népszerűek ezek a váltások.

Ki nemet vált, ki pártot, ki szeretőt, társat, kutyát, macskát, tyúkot, stb.

Én végre elhatároztam és egy szlovéniai kiruccanás alkalmával, kihasználva, hogy nem lesz ordítás, meg kurvaanyázás, merthogy 60 másik faszi meg nő előtt csak nem lesz, beadtam anyának a dolgot.

Igazság szerint, így 1/2 lábbal a sírban a negyedik X előtt, leszarom, meg amúgy is mindig mondtam, hogy rühellem, ki nem állhatom, gyűlölöm, ha lehetne benzinnel fellocsolnám, felgyújtanám, és sóval behinteném a nyomát is a nevemnek. Ettől függetlenül gondoltam, hogy elmondom neki, mégiscsak az anyám. Persze szofisztikáltan ugyan, de kibukott.

De a lényegen nem változtat, leszámolás a nevemmel, elkezdődött :)

Amúgy, ha már említettem, ez a szlovén cucc nem volt egy nagy dobás. Az a szitu, hogy anyával, meg nünüvel néhány éve kitaláltuk, hogy mivel mindenkinek, mindene megvan, felesleges szarokat meg főleg én nem cibálok be az életembe, vagy a kéglibe, inkább adjunk élményt egymásnak.

nah, most az volt, hogy anya nagyon megkívánta ezt a szlovéniába megnézni az orchideafarmot, meg az enegriaparkot, meg a tavat mellette, nününek meg névnapja, születésnapja, nekem meg születésnapom van/volt/szel. így aztán jó gyerekekhez méltóan mi meg azt választottuk, hogy akkor oda menjünk. így mi is jól jártunk, anya is megkapja amit akart. de hát ez azért nem egészen az volt, ami úgy nagyon megérte volna. kezdem ott, hogy siófokon felszálltunk a buszra, leültünk, azt jött a faszi, hogy akkor mit kell fizetni. hosszas baszakodás után befizettünk fejenként 20 eurót a fakultatív ebédre, mert ezt már nem engedtük, hogy anya fizesse. Nem mondom, hogy szar volt a kaja (pedig de), de azért ennyi pénzből egy-két hétig főznék itthon, ha főznék. hideg hús és köret, íztelen étel, nyomorgó 60 ember, stb-stb.

az orchidea farmon konkrétan azokat az orchideákat láttuk, amiket meg lehet venni, maga a bázis, nem látogatható, egy lesötétített üvegfalon keresztül megnézheted a mittomén hány millió virág 1%-át. totál nem kamu, egy trópusi féle kertben vitt minket végig egy magyar kislány, az oldalára szerelt bt hangszóróba beszélve. én a sor végén konkrétan semmit nem hallottam, látni meg ennek a hatszorását láttam az ősszel a bécsi kastélykertben 9 euróért, és abban a kaktuszház is benne volt.

de legalább nem voltunk itthon, jól mulattunk kb. és az energiaparkban átélhettem az izek, imák, szerelmek azon meditációs jelenetét, ami alatt a fantasztikus julia megtanulta kikapcsolni agyának azon szeletét, ami a szúnyogcsípésekért felelős. engem amúgy is szeretnek ezek az ízeltlábú ostoba bogarak, hogy mi a faszomnak kellenek ezek és miért nem pusztulnak ki a gecibe a delfinek, cetek és egyéb sokkal hasznosabb és szebb állatok helyett, de itt szinte rajzottak és 5 percet nem tudtam ülni nyugton miattuk.

szóval váltok. Nevet.

amit ígértem, nem marad ám el :)

csak nem nagyon van időm itt sem, otthon meg nem kapcsolok gépet.

de nincs elfelejtve, gyűjtöm az ihletet és jön a nagy eReSTé könyvesdi.

a múlt hét volt az első a sorban, amikor az új koncepció szerint edzettem. hétfő futás, kedd, fallabda, szerda spinning, csütörtök pihenő, péntek, futás, szombat, pihenő, vasárnap úszás és szauna.

a spinningen még mindig kiköpöm a belem, de legalább már 70%-ban aktív részese vagyok az óráknak. alakulni fog ez, jó lesz ez, én érzem. és az oktató :D

a úszás is mókás, azt is élvezem, kicsit olyan nyuggeres, meg más szinten pörög, mint mondjuk akár a futás is. leginkább a pár hete a fallabdán történt, falhozvágás miatt jutott eszembe, hogy esetleg jó lehet a vállamnak. illetve,  mint alakformáló sport se rossz, hiszen amúgy felső testre nem edzek, mert nem bírok a terembe odaállni egyik gép elé sem, valahogy viszolygok tőle. szóval az úszás is mozgás, jól érzem magam, meg a szauna miatt nagyon jó, mintegy levezetés a hét végére, meg tisztulás is.

szóval az első komplett hét az új edzésekkel. a konkulúzió? szar dolog éhesnek lenni, pedig nem éhezek, sőt. de nagyon jó érzés, hogy minden nap új élmények érnek, jobban ura vagyok a testemnek, látni, ahogy a rút kiskacsából, egészen szép férfivá válok. de messze még a cél, vagy annak mondott valami. a lényeg, hogy jól érzem magam, egészséges dolgot művelek és közben kikapcsol az agyam a napi szarokból, meg a válásról.

visz lát

tudom, igen, hogy bunkóság, meg minden, hogy nem használok, kis + nagybetűket, hogy a neveket is kis betűvel írom, meg amúgy is bunkó vagyok, hogy milyen má', amikor szinte egy barokk körmondat az egész idefirkálmányom.

és?

nekem ez így (is) tetszik. a saját nevem is rendszeresen írom kis betűvel. nem azért mert lusta vagyok lenyomni a billentyűt, hanem mert csak. jah, nem így: CSAK. he-he, le tudom nyomni...

szóval, tegnap nem melóztam. már előre örültem, hogy nem kell bejönni az akváriumba, nem kell itt ülni 10-12 órát, és kalapálni a gépet. helyette nyuggerkedtem egyet. reggel elloholtam szemészetre, kontaktlencse csere okán, aztán mentem a terembe futni. olyan hetyke kedvem támadt, hogy nem kocsival, hanem sétálva mentem. a szar majdnem belém fagyott, de jó volt kicsit sétálni, emberek között lenni, ami nálam:

1) nagy szó,

2) igen ritka alkalom.

gondoltam, ha délelőtt megyek, csak nem lesz senki a teremben, tudok egy nagyot futni. Persze, hogy az egyetlen működő futópadon valaki rohangált. sajnos amilyen hideg van, szabadban már nem tudok futkorászni, ezért járok terembe. noh, mivel azonban a súlyzók, és egyéb szarok engem soha nem érdekeltek, nem is használtam soha ilyen gépeket, leblokkoltam egy pillanatra és már azon voltam, hogy feladom, és átmegyek egy másik terembe. aztán gondoltam, nem lehetek ilyen hülye, ha futni nem is, bringázni még lehet. igaz, a szerda a spinning nap, de mindenképp mozogni akartam, így tekertem bő 40 percet. a víz ömlött rólam, noh,nem úgy ahogy spinning edzésen, de azért csavarni lehetett a pólómból :)

edzés után haza, kis főzés, liza (róla már írtam, keresd vissza,ha érdekel kicsoda) szeretgetés, aztán belevetettem magam a következő RST könyvbe. nem lövöm el a poént, mert hosszabban szeretnék írni a szintén rekord idő alatt kiolvasott túl szép, és a mostani fogadj el című könyvekről, egy kicsit nagyobb anyagot. szóval a lényeg, a lényeg, közel 200 oldal, vagy 2 liter menzás féle tea, és olvasás, a csendben, nyugalomban, bekuckózva a kedvenc fotelembe. ha kb. ilyen a nyuggerélet, alig várom azt a röpke 30 évet, ami még vissza van addig :D

ez a menzás tea, ha olyan olvas(na), aki nem y generáció, vagy előtti korból való, kvázi k**va fiatal, egy hatalmas talámány. én még az életben nem találkoztam olyan emberrel, aki ezt ne erősítette volna meg. érdekes, hogy néha a leggagyibb dolgok a legjobbak. ez a te konkrétan forró cukros víz, némi pisire emlékeztető színezettel. sztem az lehet, hogy egy üstnyi (ha jól emlékszek vendéglátós koromra, akkor 120l-es volt a kisebb) forró vízbe belelógatnak 3-5 sima fekete teát tartalmazó filtert. azt áztatják hetekig, meg hozzáöntenek ipari mennyiségű cukrot, azt csá'. valami bazi finom, utánozhatatlan, otthon, anyukák által kivitelezhetetlen, pedig a kedves mama főztje mindenkinek a legjobb talán. szóval kb. ilyet főztem, aztán 11-ig olvastam.

közben persze miniszüneteket tartottam, hogy ne legyek mohó és lassabban fogyjon a lap, mert előre félek, hogy mi lesz, ha ezt is, meg a harmadik létező RST könyvet is felfalom. ez a baj ezekkel a könyvekkel. rákattanok a témára, az íróra, aztán amikor elfogy, akkor meg állok, mint egy kuka és nem találom a helyem a könyvespolc előtt. és az most, a jelenlegi állapotomban pláne nem lehet opció. tévé nem köt le, ha olvasnivalóm sem lesz, félek, hogy megint bedepizek a dolgokon, és az elmúláson.

már tényleg szánalmas, mennyire nem tudok továbblépni, hogy mennyire őt keresem minden ostoba és szánalmas társkeresési próbálkozásban...

majd jövök

visz lát

Van aki a kajába, más az öngyilkolászásba, és a sportba menekülök, a történtek és a szakítással való szembeszülés elől.

A fallabda partnerem kérdezte, nem tennék e még egy próbát a spinning világába. Néhány éve egyszer elmentem egy edzésre, de rettentő volt. Pedig akkor edzésben voltam, de a hely, a társaság, borzalom volt, alig vártam, hogy vége legyen az órának, aztán a terem közelébe se kelljen többet mennem. Ezért aztán némi fenntartással, de igent mondat, és milyen jól tettem.

Persze a múlt héten a belem kilógott, és akkor is csak ülve tudtam az órát végigszenvedni. Eléggé edzésben vagyok a futás, fallabda miatt, de konkrétan azt hittem agyvérzést kapok, vagy a tüdőm és belem egyszerre fogok kiköpni. Annyira elfáradtam, hogy még azt is elfelejtettem, hogy mennyire szarul vagyok amúgy, minden értelemben.

A héten aztán megint sikerült kiütnöm magam elég rendesen, ami a fizikai és lelki dolgokat illeti. a Melóm egy fos, az életem egy szar, hát mi kell még nekem? Persze, hogy a spinning. Az óra előtt kb. 1/2 órával még le akartam mondani, de aztán szerencsére nem tettem, erőt vettem magamon, és ez alkalommal egészen jól ment, már többet álltam ki és csináltam a többiekkel a gyakorlatokat, mint első alkalommal. Sőt most izomlázam sincs, egészen jól éreztem magam után, szinte kimosta az agyamból a sok mocskot, kedvem lett volna egy újabb órához. A társaság remek, a tanár, az egy álom. igazán inspiráló, és nem csak azért mert simán lehetne az én Olivérem, hanem amúgy is, laza, magyaráz, nem a beled akarja kihajtani, csak szimplán élvezi, hogy x emberrel együtt sportolhat, és megdolgoztathatja az izmait. jó ez a spinning, remélem hosszútávú lesz a barátságunk.

visz' lát

Jaj, olyan nehéz így, hogy ilyen nagyon ritkán jutok el erre a tájékának az internetnek, mert egy csomó, később hasznos okfejtéstől szabadítom/fosztom meg magam.

Rengeteg minden jár a fejemben, annyira sok minden történik, amikbe napi szinten tudnék beledögleni, hogy azt csak nem szabadna leíratlanul hagyni az enyészet számára.

Nyilván nem titok, nyolc hónapja ismét szingli pasikánt próbálom megtalálni azt, ami/aki valaha voltam. Nyilván nem titok, hogy nem akarom. Nyilván nem titok, hogy nem megy. Nyilván kurvára fáj. Nyilván kurvára az közös életet, élményeket, a sok nevetést, az iránta érzett rajongó szerelmet, akarom. Nyilván, hogy a fagyi visszanyal. Nyilván Ő ezt pont leszarja. Nyilván én ebbe beledöglök.

Szóval a sportba, az olvasásba, a mind inkább perifáriára szorultságba menekülök.

Ráadásul "kurva" Liza - a teknős, aki pedagógia szempontok miatt is lett rám bízva - épp most szarik rám és alussza a téli álmát. Vagy nagy ritkán életjelet adva, összefossa a komplett lakást, majd végigtrappolva a saját piszkába, még Ő is elbánik velem, szarba sem vesz :)

Hát, ezek vannak mostanában.

Meg olvasok is, elég sokat. hol jókat, hol szarabbakat. Ami rám sosem volt jellemző, ha egy-egy könyv megtetszik (Mindig, mindig, Túl szép, 13 okom volt, Mikor ezt olvasod már nem leszek, stb) azt szinte falom. A múlt héten vasárnap nekiálltam egy könyvnek, aztán szerdán vége is volt. Hajnali egykor azon kaptam magam, hogy még mindig nem tudom letenni. Ezek a young adult féle könyvek tetszenek mostanában, mintha kib***ott, útkereső tini lennék, vagy mi a bánat. Pedig 1/2 lábbal tuti a sírban vagyok, a másik felét meg lassan kitaposom, amilyen önpusztító módon élek manapság. Pedig régen nem így ment ez. Akkor is megviselt a dolog, de néhány hét, 1-2 hónap után leráztam magamról a dolgot, aztán mentem tovább. Ebbe meg lehet, hogy tényleg beledöglök.

Nah, szóval egy utálatos, önsajnáló, régi életet visszavágyó, pöcs lettem. Szörnyű. Talán tényleg jobb, ha nem is írok. Ebben a remek periódusban, és hangulatban :)

visz' lát

Szemét módon, már az elején ellövöm a poént. Simán kiköltöznék Szlovéniába, ha az angolom, vagy az olaszom lenne olyan állapotban, hogy valami pirani kikötőre néző bárba lehetnék egy mosogató"legény" (legény, az én koromban :D)

Szóval igen, a pünkösdi itthoni őrületet, egy pünkösdi álomhétvégére cseréltük anyával.

Igen, sajnos anyával, de ez egy másik mese, amihez most még se kedvem, se lelki erőm, hogy szembenézzek.

Szóval, szombat, vasárnap, és hétfő, rengeteg buszon töltött óra, sok kretén útitárs, és még több jó fej (ki ne tudna mesélni ezekről a válogatott buszos népekről. Mintha kicsiben ott lenne a komplett társadalom: a lenéző újgazdag, akinek persze semmi nem jó, az okoskodó, a paraszt, és persze a sok-sok kedves népek is, akik tényleg elhiszik, hogy nem ők szarták a spanyolviaszt), és legtöbb élmény. Kicsit már talán sok is az élményből. Erről mondjuk nem az iroda tehet - ha tehet bárki is - hiszen nehéz egy ilyen csodálatos országban nem beletenni mindent a programba.

Ahogy visszagondolok, és felelevenítem, magam sem tudnám azt mondani, hogy ezt vagy azt a programot kihagyhattuk volna. Mert már maga az adott helyszínre vezető buszút is olyan látványokat és élményt nyújtott, hogy azt kihagyni valóban kár lett volna. Azaz mégis. Az időjárás megmakacsolta magát, így az egyik programot a helyszínen mégis megvétózta az idegenvezető, de ez tényleg a mi érdekünk miatt történt. Merthogy minek felmenni egy hegyre, hogy ott aztán ne lássunk semmit. Ugye?!

Az Idegenvezető. Mondjuk csupa nagy betűvel jobb lenne, mert Attila egy olyan fantasztikus ember, hogy nélküle talán nem lett volna ennyire szuper minden. Kedves, segítőkész, olyan tudással és empátiával bíró férfi ember, hogy le a kalappal előtte. Humoros, és nem vulgáris, kedves, de nem az a tenyérbemászós, okos, de lassan, érthetően és érdekesen adagolva. Ha tehetném csak olyan utakra mennék ezután, ahol Ő dirigálja a csordát, mert Attila legalább olyan részese ennek az élménynek, mint a gyöngyszemként Európa ölén elterülő Szlovénia.

Amúgy nem nagyon vagyok oda a buszos túrákért, lévén én abból a korból származok, amikor kis hazánk nagyjai még busszal szelték át a Balkánt, és a nyugatot, hogy a kultúrának és a tengeri fürdőzésnek hódolhassanak. 36 óra volt a rekord, és akkor még javában bagóztam. Nah, ott megfogadtam, ha nem muszáj nem ülök buszra, hogy eljussak ilyen-olyan helyekre, és ott megnézzek ezt azt. Mármint nem azért mert azóta egy otthonülő büdös bunkó lettem, hanem mert inkább autóval, vagy ha tehettem párszor, repülővel mentem a célállomás felé.

De a lehetőség jött, és nagyon hálás vagyok érte a sorsnak, így aztán buszra ültünk, és nekivágtunk a csodálatos Szlovéniának. Júlia Alpok, balkáni Svájc, Gyöngyszem, volt itt mindenféle csábító megnevezés, és bár nem vagyok az a mindenért lelkesedő polgár, de ez baszki tényleg valamennyi pozitív jelzőt megérdemli. Sőt annál még többet.

A gyalogos, és főleg a turistának nevezett állatfaj, akár hordában, akár csak kisebb falkában, ne adj isten egyedül akar átkelni egy zebrán, hallod, nem élethalál küzdelmet folytatva, hanem komótosan teheti meg mindezt. Még a diákmunkás, aki a ljubjanai felvonót kezeli, és valszeg már reggel óta fel le viszi a sok népeket, a 7végéi munkanapján, még Ő is, délután 3-kor olyan kedves, hogy itthon egy osztálynyi kamaszból nem tudnál annyi kedvességet összesen összekalapálni. Jah, és srác, tehát születésénél fogva sem feltétlenül várnád el tőle, hogy kedves legyen. De az. Kész. Ez egy kedves ország, kedves emberekkel.

És Őket mondják Balkánnak.

Hétfőn hazafelé még néhány program beiktatva a túrába, hogy az utasok kellőképp elfáradva jöhessenek haza a hazának nevezett posványba. Útépítés miatt, egy kb. 100 méretes szakasz lezárva. Csakhogy ez az egyetlen út, a helyi látványosság felé. Útépítő brigád meglátja, hogy túristabusz közeledik, útépítés felfüggesztve, utat járhatóvá teszik, megköszönik, hogy ezt megvártuk (2 perc se volt), átkelünk, majd útépítés folytatódik.

Mi akkor a Balkán? Hol is húzódik az? Nem itt, az biztos.

Itt pontosan tudja mindenki, hogy mekkora megtiszteltetés, hogy mi ott vagyunk, hogy a mi pénzünkből élnek, sokkal, fényévekkel jobban, mint mi magyarok. Még a tehén is boldogat döglik a hegyoldalon, szinte látszik rajta, hogy mennyire elégedett és jól elvan, adja a tejet, legel a kristálytiszta levegőjű hegyi legelőn, és örül, hogy bámuljuk. Ezek az emberek pontosan tudják, hogy mit építenek. Hogy a turista akkor fog ide visszajönni, ha pontosan olyan bánásmódban részesül, ahogy mondjuk mi részesültünk. A gesztusok, az az alázat és emberszeretet, ahogy velünk itt bántak, az példaértékű lehetne, a lehúzásra és a kizsákmányolásra rámenő magyar turizmusnak.

A legutolsó bolti pénztáros is elnézést kért, amiért épp akkor fogyott ki a szalag amikor én kerültem sorra.

Nem tudok elfogulatlan lenni, és nem szélsőségekről beszélek valószínűleg, mert a 3 nap alatt az alábbi településeken fordultunk meg: Maribor, Ljubjana, Piran, Portoroz, Predjama, Postojna, Kranj, Bled (bledi tó, bohinji tó, Vintgar szurdok, Triglav). Tehát nem lehet véletlen egybeesés, és nem hinném, hogy valaki leadta a drótot, hogy merre, hol fogok járni, ezért aztán tessék normálisan viselkedni. Ilyen nincs. Ez az ország szereti és megbecsüli a turistákat. Örülnek nekik, és meg szeretnék tartani őket. Hogy hírét vigyék annak a vendégszeretetnek, amit nyújtanak.

Tisztaság. A másik olyan szó, amit ha jellemeznem kellene ez a csodás vidéket, biztos, hogy bekerülne a top 5-be. Nem szemetelnek, nem mocskosak az utcák, nincs rendetlenség. Még a hegyi legelők is olyanok, mintha szisztematikusan nyírnák a füvet, vagy nem tudom.Az egész ország egy kibaszott képeslapra való táj. De komolyan. Ha nem lennék egy lusta fasz, vagy láttam volna értelmét, akkor gyakorlatilag  rommá fotóztam volna a 7vég minden pillanatát. De az sem lenne képest átadni azt a szépséget, azt a lenyűgöző látványt, amit ez a kis földdarab kínálni tud. Persze, hogy itt is vannak szocialista kőbunkerek, meg lakótelep. De nem ez van a kirakatban. Az autópálya mintha szisztematikusan úgy lenne megépítve, hogy a legszebb tájakon vezessen. De ennyire tervezett táj/építészt nem létezik. És nem is hinném, hogy ezt tennék. Ott van Horvátország. Ami szintén volt jugoszláv tagállam. Én itt kétszer jártam, mindkét alkalommal a Plitvicei tavaknál. Hát, kevés hervasztóbb látvány volt életemben, mint az oda vezető út. Megvallom őszintén, azt gondoltam itt is ez fog rám várni. De nem. Lehet, hogy a horvát tengerpart gyönyörű, egyszer bíz Isten megnézem, mert mindenki annyira dícséri. Remélem viszont, hogy oda nem olyan depresszív és lehangoló tájakon vezet az út, mint Plitvicébe.

Szóval, ahogy fentebb látható, azért egész szépen belecsaptunk az ország bejárásába, talán 4-5 elhanyagolt portát láttam, de az is lehet, hogy sokat mondok. Az utolsó fahasáb is szépen a helyére állítva, az udvarok rendezettek, kerítés gyakorlatilag nincs, így aztán gondolom a rendőrség, mint olyan nyugdíjas állás lehet az országban, mert hogy nem a lopás, betörés lehet a vezető bűncselekmény az tuti.

A tisztaság országa lehet Szlovénia. A patakokban még akkor is látható a kavics, vagy épp a boldogan lubickoló ponty, ha hegyi szerpentínen, 20-30 méterrel a folyó felett buszozunk. Erdő, folyók, kis gazdaságok, újrahasznosítható energiaforrások, ember léptékű települések, csend, nyugalom, amolyan földöntúli szépség az egész. Az egyetlen gyár, ami látványosság számba megy, a vasmű. Ez tényleg egy monstrum, de szinte még ez is bájos, ahogy a hegyi legelők, a türkiz és kék lenyűgöző színeiben pompázó patakok és folyók öleléséből feltűnik. Egy kis paca a természet által alakított csodás játszótéren. Őzet, egy év alatt annyit nem látok, mint itt 3 nap alatt. Nem azért mert vak vagyok, hanem mert míg mi írtjuk a zöldet, mindent betonozunk le, addig Szlovénia meg meri tenni, hogy a föld tüdeje maradjon. Hogy ne írtsa az erdőket, hanem büszke lehessen rá, hogy a területe 60%-a zöld. Döbbenet, ámulat ez a tájék.

Életem egyik meghatározó élménye ez a három nap. Olyan élmény, amire mindig szívesen gondolok vissza, egy olyan országban, ahol jó érzés lehet élni.

néhány kép, inkább gondolatébresztőnek:

Csak kicsit családos, és mindenféle mással foglalkozós lett az élet az elmúlt időszakban.

Párkapcsolat, összekuckózás, próbálgatás az együttélés nevű játékkal, miegymás.

Ezek töltik ki főleg a napokat, heteket, stb.

Emellett elég intenzíven fallabdázok, most már több mint 1,5 éve, futok, ami már lassan 9 éves múlt, meg még csomó marhaság.

Szóval felnövök lassan, lenyugszok lassan, még ha sokszor a lelkem háborog is.

jól vagyok, nah :)

Kicsit több apropója van a mostani szösszenetnek, ahogy ez a címből is sejthető.

Az első maga a film, amit tegnap este sikerült megnézni, balul sikerült MM (marketing mozi) széthullása végett. A sztori eleje, hogy B nachost kívánt, így aztán a hétre beterveztünk egy MM-t. A kezdők című filmre esett a közös nevező. Aztán Zéék pénteken megnézték, így ők kiestek, majd hétfőn Sz is jelezte, hogy valami ingyen jegyet kaptak, így aztán a 7végén ők is megnézték a filmet. a lényeg, hogy így lett egy szabad film, hát tegnap este elmentünk rá. ahogy a kritikákat olvastam, meg is lepődtem, hogy az origó filmlehúzója milyen pozitívan nyilatkozott a filmről. tőle talán ha egy nem lefikázó, porba gyalázó filmkritikát olvastam, ami a közönségfilm kategóriába sorolhat, azt elmúlt néhány évben, mióta "előfizetője" lettem az origónak. nagy meglepetésemre, ajánlotta a filmet, sőt nagyon jó kritikát írt róla. Ezt alátámasztandó Z is azt mondta, hogy ez jó film. noh, hétfőn Sz már azt közölte, hogy ez egy nem cukiságos és nem tetszős film, ami őt illeti.

nekem meg de. Nagyon jó film, amikor már azt gondoltam, hogy ok, akkor minden kipipálva, megoldva, mindenki elégedett, boldog, tiszta amerikai sikersztori, nagy bölcsességekkel, okosságokkal, meg klisé hegyekkel, persze nem bántó vagy túlzó módon, csak a jó ízlés és az én gyomrom határáig, akkor jött egy olyan csavar, hogy azt hittem leszédülök a székről.

ha eddig vígjáték lett volna, akkor most csapott át drámába, most lett igazán életszerű, tudod, mint amikor megkapargatod a gyerek bosszantóan tökéletesre sikerül pingálmányát, amit lobogtatva vág a konyhaasztalra, suli után, hogy nézd mit festettem apa... aztán elviharzik, te meg állsz ott aztán nem tudod eldönteni, hogy Picasso volt e a donor, vagy turpisság áldozata lettél. megkapargatod és csak ott a minta, amit a büdös kölyök kifestet a színminta alapján :)

Szóval az élet szép. Az ötletből lett üzlet beütött, anyuka vezeti a 200 fős kis netes vállalkozását, a kiugrott marketinges apuka meg a heti sütiversenyre készül az oviban, meg Ariel lesz a következő szentek és szüzek, vagy mi a fasz nevű szintén ovis parádén. Mert hát ugye ő maradt otthon a gyerekkel és áldozott be mindent, hogy a szépséges Hathaway kiélhesse üzletasszony énjét. Csakhogy a Kezdő, a fantasztikus színészikon De Niro egyik nap rosszkor van rossz helyen. Ezzel aztán a vígjáték és a tipikus amerikai csoda át is csap drámába. Érdekes, mert annyira drukkoltam végig a filmnek, hogy valóban jó legyen a vége, hogy valóban legyen egy kicsit szentimentális, egy kicsit amerikaiasan kötelező hurrá élmény, hogy tényleg szinte arcul vágott, hogy az élet, mennyire beleszarik abba, hogy mit gondolt az ember a maga kis életéről, sikeréről, családjáról, stb-stb.

A másik apropó, hogy egót, büszkeséget feladva, kapcsolatba léptem a múlttal. és ez jó így :) megpróbáljuk újra. Tiszta lappal. Remélem ez úttal már valóban sikerrel.

Jah, igen. A filmet 25-99 között mindenkinek ajánlom, aki csalódott már szerelemben, munkában, életben, családban, önmagában, vagy önbizalom hiányban szenved, és persze akar egy jót szórakozni, mert azért abból is van bőven. a mama lakásába való bejutás pl. kifejezetten jó jelent.

És akkor, hogy bizonyítsam, mennyire komolyak a szándékaim, íme egy extra bejegyzés mára.

a nyaralódásra egy könyvet cibáltam el, mondván, ha többet viszek, sem látszok majd műveltebbnek, és lássuk be, nem is vagyok az a gyors olvasó. ezt mondjuk nem szégyellem. nekem nem ment az, ami másnak csípőből, hogy elkezd egy - vagy akár több (ezt mondjuk sosem értettem, hogy nem veszik el a történetek, szereplők tömegében?) - könyvet, aztán le sem tudom tenni. vagyis így voltam/vagyok, úgy értem, hogy 1-2 nap alatt kiolvasni egy könyvet, legyen az bármilyen saláta vékony is. nekem ott kell lennem, meg kell élnem a könyv minden betűjét, a szereplőket, a történetet, le kell ásnom magam az íróig. hogy lássam, amit ő látni vélt, hogy megéljem a sajátomként a "meséjét". nos, ezért is, meg azért, mert elterveztem, hogy Velencében, ha eltévedek, akkor leülök egy fagyival, vagy valami kajával és olvasni fogok. ez mondjuk nem jött össze, mert úgy elsétálgattam és eltátogattam a számat a város megint új, eddig még fel nem fedezett zegzugain, hogy a hajó már bent állt a kikötőben, mire visszaértem.

a lényeg, hogy a címben is szereplő könyvet vittem magammal. a csodálatos szerző Gayle Forman (http://gayleforman.com/) Ha maradnék című kisregénye, mert szerintem a köszönetnyilvánítással, tokkal vonóval kétszázhetvenvalahány oldal nem több kisregénynél, lebilincselő és fantasztikus olvasmány. a molyon ( www.moly.hu) kutakodtam, keresgettem, mikor rábukkantam az ifjúsági regények között előbb a csak egy napra, aztán be is oltottak a csajjal. arról a könyvről már firkáltam, a második kötet is nagyon jó volt, ott a srác kalandozását, a keresését és a majdnem feladást írta meg Forman.

a mostani történetben, amit olyan gyorsan fogyasztottam, még akkor is, ha le nem tudtam venni bámuló tekintetem a csodás tengerről és a képes voltam órákig csak ülni, szénné aszalódni a napon, csak, hogy magamba szívhassak minél többet a tengerből, a morajlásából, a víz habzásából és abból az iszonyat energiából, ami felszabadult általa bennem, szóval még az én tempómban is bajosan gyorsan fogytak az oldalak. Félő volt, hogy olvasnivaló nélkül maradok az utolsó napokra. tényleg magával ragadott a történet. a lány sorsa, aki egy baleset következtében abszurd módon, lehetőséget kap, hogy menjen, vagy maradjon. választhat, hogy itt akar maradni, vagy inkább megy a sajátjai közé és hátrahagy mindent, ami addig volt. Jó, nem mondom, hogy nem voltak kissé túlzó vagy éppen felülkvalifikált mondatok, vagy helyzetek, mégsem lehet egy egész élet bölcsességét, tapasztalatát, és lényegében amerikai "mindennapokat" (értsd néha giccsbe forduló jelenetek) egy tizenhét éves lány szájába adni, öklendezés nélkül. De akkor is működik a dolog. Mia visszaemlékezései alapján pontosan kirajzolódik egy család, egy élet, egy ember addigi történtee, ahova eljutunk ívben. persze, hogy csapong, hogy kalandozik, hogy egyik percben 10 éves a következőben meg 15, vagy épp még embrió, aki kósza gondolat csak az egyedfejlődés mezsgyéjén. De én elhiszem, ahogy ott ül, és várja, hogy jöjjön akitől választ, útmutatást, ígéretet, oltalmat, és talán egy kicsit feloldozást is vár azon a nyomorúságos éjszakán és reggelen. 

Nem több, 24 óra. De ebben a 24 órában benne van minden. kérdés, válaszok, okok, példák, pro és kontra, hogy miért igen, és miért nem. ez a könyv, lehet egy életigenlő könyv, vagy épp nem az. lehet szerelmes regény, vagy nem az (szerintem mondjuk nem az, vagy csak mellékzönge a szerelmi szál). lehet ifjúsági könyv, bár lehet, nem is az. egy könyv, egy tiniről, aki keresi a legnagyobb kérdésre a választ. mit válasszon, ha egy egész életet kellene újraépítenie. maradjon, vagy lépjen le a színről.

Rengeteg hibája ellenére is fantasztikus könyv, sűrű és néha sok, de fantasztikus.

Ha olyan tévedne erre, aki olvasta, vitára nyitott vagyok :)

Tegnap este érkeztem haza. Valami nagyon jó volt ez a néhány nap. azt mondjuk kijelenthetem, hogy vagy én öregszem, vagy nem tudom, mi a bánat van, de a kocsiban alvás meg én nem vagyunk már jó barátok. mindig azzal hecceltem magam, hogy legközelebb egy tankot veszek, mikor arra panaszkodtak az utasok, hogy túl kicsi a kocsim. nah, most, hogy vettem egy - nyilván nem tankot - akkora kocsit, aminek a motorházteteje akkora mint a komplett régi járgány, hát nem férek el. az első éjszaka kocsiban háltam. alvadtam mondjuk vagy 10 órát kb. de nem volt épp kényelmes.

Ezt leszámítva, vagyis ezzel együtt is, csak legekben tudok beszélni az idei élményekről is. pihenés, kaja, tenger, Velence, bandukolás a végtelen tengerparton.

szinte fájt hazajönni a posványba, a hétköznapokba.

amúgy eldöntöttem, megint, de most már tényleg, hogy megint írni fogok. ki kell kupálnom a stílusom, a jövőre nézve. meg kell találnom az ironikus hangvételem és azt a rettentő sziporkázó bájt - amit mások nemes egyszerűséggel bunkónak neveznek - ami régen oly nagyon jellemző volt rám.

a téma továbbra sem lesz más, mint apró életem bizonyos mozzanatai, élményei, gondolatai.

addig is:

végre felkerült a nappaliba is a függöny. úgyhogy már csak a hálóba kellene felfúrni a karnist, aztán felapplikálni a függönyt. a múlt héten megvettem a fotelt is a jófogásról. megérte a 4 000 ft-ot, bár a barackvirág nem annyira (semennyire) nem a színem, úgyhogy valami takarót kell majd nézni a svédeknél rá.

amúgy hiány van, érzelmileg, de próbálom felfogni, hogy a magasabb célért való küzdelemben veszik az érzelmi élet.

nem is tudom, hogy mióta de kb. 10 éves távlatba tekintve nem tettem olyat, hogy foglalt szállásra terveztem a nyaralódást. a héten aztán a nagy szálláskereső oldalra keveredtem, és olyan kedvező árat dobott a gép a nyaralódás időszakára tervezetten, hogy nem tudtam nem lefoglalni. így mióta olaszországba járok, az idén először nem kempingben, hanem szállodában, ágyban fogok megszállni. ennek legfőbb oka, hogy a szeptemberi nyaralással már befürödtem egyszer, amikor 5 fokban, szakadó esőben töltöttem a szabadságot. ha most is esetleg olyan "mákom" lenne, hogy ez megismétlődik, akkor legalább a szobából nézhetem az esőt.

csak egy nap című könyvet olvasom a héten. az első részén már túl vagyok. egyetlen dolog bánt, hogy ellopta a csávó az órát. nyilván meglesz a miértje, gondolom az időt akarta visszaadni ahogy ezt akkor mondta, amikor levette a kislány kezéről még párizsban. de akkor is. az lett volna a számomra és a lelki állapotomra jellemzően barátságos megoldás, ha nem viszi el, csak otthagyja. amúgy tetszik a könyv, önmagamhoz képest rohamtempóval olvasom. bár mostanában így vagyok minden könyvvel. valahogy ha ráérzek az ízére, akkor képest vagyok beülni a szép "új" fotelomba és olvasni egész addig míg le nem esik a fejem a fáradságtól.

változok. ezt vettem észre. nem alkatilag sajnos, mert azt mondjuk hagyjuk is... nem is értem, már a futás és a fallabda sem elég, hogy a zsírdisznó mivoltomtól szabaduljak. arra gondolok, hogy az agyam már szakított a fogyasztói társadalommal, ezért felkészíti a testem arra, amikor majd rovom a kilométereket, és kolbászolok a nagyvilágban, keresve önmagam és a helyem a rendszerben. remélem, hogy így van, és akkor majd a nagy kaland alatt a zsírszövetek minimalizálódnak és láthatóvá válnak a csontok végre :)

kicsit lebegek, vagy nem is tudom mit csinálok. jól érzem magam, jó helyen vagyok, egyedül a munka front, ahol nem tudok már nyelni, azonosulni a mocsárban tenyésző láppal és azzal, hogy konkrét példa: egy olyan ember kér számon, akinek köze nincs ahhoz, hogy mi a marketing, de még csak ilyen oktatási intézmény közelébe se keveredett életébe. de azért okoskodni tud... annyira, de annyira csak a hónap 10-e motivál, hogy komolyan néha magamon lepődök meg.

Holnap lesz a következő nagy nap az idei évben. Most, hogy mindentől megváltam, vagy éppen folyamatban a dolog, kezdem a mozaikot újra rakni.

Rengeteg dolog történt az elmúlt néhány hónapban. Párkapcsolat kipipálva, aztán néhány hete a szakítás is kipipálódott :( Valahogy nem éreztem jól magam, nagyon menni akartam tavaly. Igazából mindegy lett volna merre, csak végre a saját kezembe venni az életem, kicsit összekapni magam, megtalálni azt, aki lenni akarok, vagy aki lenni tudok ebben a nagy világban. Terveztem egy Caminot, aztán meg egy Balit, és ott szépen letelepedni. Aztán novemberben a vonzás törvénye bekopogtatott és hozott egy csodás emberkét az életembe. Bár ez lehet, hogy sértően hangzik, de nem annak szánom, N 85%-ban a "kért" partner volt. még az sem bántott, hogy fiatalabb (a gyerekem lehetne :D) nálam, örültem mert helyi, mert független, mert felvállalja magát és az életét, mert a korához képest eléggé érett, értelmes, és akarta ezt az egészet. vagy legalább is azt hittem, hogy akarja. aztán januárban ráutaló magatartással kilengtem és ha az alkalom adódik, akkor lehet, hogy félre is lépek. Én mondjuk el is felejtettem a dolgot, hogy ráutaló magatartást követtem el, de ő egyik este késztetést érzett, hogy belenézzen a telefonomba és meglátta a ráutaló magatartásra való buzdulás jelét. ebből aztán lett az, hogy vállaltam a felelősséget és mondtam, hogy bár nem történt semmi, ha az alkalom adódott volna megtörténik, így azt hiszem az a fer, ha szakítunk. 2 hetet sem bírtunk egymás nélkül. én az ezt követő több mint 6 hónapban igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy bizonyítsam, amit szerintem nagyon nem kellett, hogy mennyire szeretem, tisztelem. a kapcsolatunk alakulgatott is, elvoltunk, jól voltunk. aztán néhány hete egyszerre csak valami isteni sugallat, vagy akármi miatt, megfejteni nem tudom és nem is akarom már. elvoltunk a lányokkal a balatonnál, aztán jön egy üzenet, hogy hol vagyok, mi vagyok, ki vagyok. és hogy ő látta, hogy én hol,mi,ki, meg ilyenek, mert van valami mittudoménmilyen app, amivel ő látja az én telefonom helyét. MI A FASZOM VAN? - mondom én. itt tartunk komolyan, több mint 7 hónap után? ok, hogy ráutaló magatartás volt egyszer régen, de azóta azt hiszem többszörösen bizonyítottam, hogy nincs senki és nem is kívánok mással hálni. azt én megértem, hogy vannak féltékeny emberek, hogy van a ráutaló magatartás miatt egy bizalmatlansági faktor minimálisan. de komolyan hét hónap után óvodát játszunk, és azt nézegetjük faszom appokon, hogy a másik hol, merre jár?

szóval néhány hete a szakítás is kipipálódott. komolyan mondom, hogy Gomez után ez volt az első alkalom, amikor hittem és akartam is, hogy jó legyen. de úgy látszik nem eléggé

a lakás eladás szintén kipipálva, igaz az már korábban. ez is olyan volt, amit terveztem, kértem, hogy mehessek. igaz akkor még az volt a terv, hogy anyánál építem be a tetőteret és ott lesz az én kis nyugalom szigetem. de ez aztán nem jött össze. februárban beköltöztem a házba, talán egy hetet bírtam és olyan iszonyatos köhögési rohamok jöttek rám, hogy komolyan megnyugvás volt, ha N-nél alhattam és nem kellett hazamenni. így aztán az elengedés itt is belépett az életembe. el kellett engednem a projektet, amire ráutaló jelek azért voltak. a pénz a bróker botrány miatt beragadt, a tervező megtervezett mindent, azóta síri a csend, kvázi építési engedély elakadt út közben. a kivitelező kb. április óta adja az árajánlatot. szóval túl sok volt az összecsengés, túl sok volt a jel, hogy ne csináljam. persze, hogy a lányok nem értik, teljesen kikészültek, hogy milyen egy szar alak vagyok, hogy minek kellett eladni a lakást, mindent, és most itt vagyok, semmi nélkül, egy alja. amit mondjuk nem értek, mert attól, hogy nincs a nevemen ingatlan, még talán nem leszek kevesebb, vagy szarabb alak. érdekes különben, hogy a lakás mennyire könnyen elment. fizikailag és lelkileg is. pedig szerettem azt a lakást, 9,5 évet éltem ott. sok kellemes és persze kellemetlen emlék kötött oda, vagy fűződött hozzá. és mégis olyan könnyen és olyan simán adtam el, olyan egyértelműnek és magától érthetőnek tűnt, hogy ott annak vége kellett, hogy legyen. aztán el is ment, és azóta valahogy nem is nagyon gondolok rá. bevillannak dolgok, néha élmények, emlékek, de igazából arra járni sem szoktam, valahogy kiesik az egész a látókörömből.

telek eladás szintén pipa. meglepő számomra, hogy ebben az esetben viszont az érzelmi leválás sokkal nehezebben ment/megy. pedig messze nem jelentett annyit az a kert, mint a lakás, annyi sok probléma, kínlódás volt vele, hogy igazából meg kellett volna könnyebbülnöm, hogy elment. vagy lehet, hogy épp azért, mert sokkal több volt vele a munka, a belefektetett energia, hogy olyan legyen, amilyennek kb. megálmodtam? nem tudom. de valahol még ott van bennem kicsit.

így aztán, hogy "hontalan" lettem, és mert nagyobb lakásra nincs pénzem, és nem is tervezem, hogy vegyek ingatlant, részben csakazért sem, mert ez a társadalmi elvárás, kiadó kégli utáni kajtatás vette kezdetét. megnéztem néhány ingatlant, adtam fel hirdetést, és láss csodát... szembejött az amit kerestem. tök totál véletlenül. két szobát akartam? megjött. felső szintet akartam, baszki az is pipa (micsoda öröm, hogy a ház bruttó 3 szint csak és ennek a tetején terpeszkedek majd én). konyhán, fürdőn legyen ablak? hát nesze neked, van. erkélyt akartam? hát az is van, igaz, hogy csak egy nyomorgós erkély, de azért telhetetlenek ne legyünk már :) slusszpoén: amikor még álmodoztam, mint fiatal koromban, akkor egy vagány konyháról álmodoztam, a svédeknél látott modern, de mégis rusztikusabb megjelenésű konyhabútorról. cseszd meg, belépek a konyhába, hát nem ott pöffeszkedik a kinézett konyhabútor? hol kell aláírni a bérleti szerződést, ujjongtam magamban, miközben a leendő főbérlő vezetett tovább a lakásban.

kicsit vonzás törvénye? hát remélem, hogy a folytatás is ilyen lesz

szóval holnap költözés. mintha karácsony lenne. várom a dolgot. végre kibontom a dobozokat, amik február óta várják a sorsukat. pakolhatok, rendezgethetek, belakhatok, kuckósíthatok, és végre kicsit belül is megpihenhetek.

aztán, hogy mi lesz a holnappal? igazából nem érdekel. még munka fronton kellene valamit lépnem, de ahhoz először le kell zárnom azokat a dolgokat, amiknek a körvonalait már látom. ki kell mondanom, amit gondolok, amit bajusz alatt merek ma még csak. érdek kapcsolatban vagyok a munkámmal. ki kell fizetni a számlákat, ez az egyetlen haszna ennek a helynek. de lépésről, lépésre. el kell kezdenem azt a sulit, hogy legyen jövőképem, legyen kitörési lehetőség, és hosszú távon akár az álmok netovábbja, bali vagy valami egzotikus sziget, mint telephely.

alakulgatok, ez a lényeg. az irány jó, a vonzás törvénye működik. úgyhogy hatalmas mosoly, és hatalmas köszönöm, szeretlek :)

mármint egy könyv. a héten a csillagainkban a hiba volt soron. olvastam róla, illetve a könyv alapján készült filmről egy kritikát, az adta az 5letet, hogy akkor meg kellene rendelni. meg is jött, csak előbb be akartam fejezni az épp aktuálisat. sokan vannak úgy, hogy több könyvet olvasnak egyszerre, nekem ez sosem ment, mert én túlságosan szeretem magam beleélni az adott könyvbe. ott kell lennem, léteznem a szereplőkkel, éreznem, hogy mit érezhetnek, látni, amit látnak. nem szeretem megosztani a figyelmemet több csatorna között, ami az olvasás illeti, legalább is. ezért is olvasok lassabban, mint egy átlag ember.

noh, de nem ez itten a lényeg. maga a történet elég bizarr szerintem. adott 2 fiatal, akik a rákkal küzdenek. teszik mindezt ráadásul abban a korban, amikor élniük, szórakozniuk, szeretniük, bulizniuk, és úgy általában leszarniuk kellene mindent, ami konvencionális, felnőttes, emberi és amúgy is "normális". noh, ebben a korban ezeknek a kölyköknek, vagy egy philip nevű oxigénpalack, vagy egy műláb a mindennapi rutin :( szóval mondom én, hogy lassan olvasok. azért ebbe a környezetbe, élethelyzetbe beleképzelni magam nem épp felemelő, vagy könnyű. persze szerencsére, mert ez azt mutatja, hogy fizikailag egészséges vagyok. hogy szellemileg mennyire, azt már nem tőlem kellene megkérdezni :P

szóval adott ez a két emberke, akik az alapszitu ellenére is olyan lazán kezelik a totál nyilvánvalót, vagyis, hogy valszeg előbb meg fognak halni, minthogy nagykorúak legyenek, hogy az már nekem olvasónak kínos. de csak addig, amíg nem tudtam beleélni magam teljesen a helyzetbe, nem vettem fel a történet fonalát. onnantól egyértelmű volt, hogy a cinizmus valamiféle drog a fiatalok számára, mely kárpótolja őket. és persze inkább vidáman haljon meg az ember, mint búskomoran.

mostanában valahogy jó érzékkel választok olvasmányokat, vagy azok engem, mert ezt a könyvet is a saját olvasási metódusomhoz képest hamar, alig pár nap alatt fogyasztottam el.

tetszett, még akkor is, ha a múltkori könyvhöz hasonlóan, itt sem volt semmi happy end. áh, dehogy.

én csak ajánlani tudom a könyvet, főleg a 15-25 éves korosztály számra. sokat lehet tanulni belőle, hogy mi van az ájfonfészbukbuli bűvkörén túl...

és nem a jó értelemben.

http://www.origo.hu/itthon/20140704-a-melegeknel-csak-a-romakat-utaljak-jobban-a-munkahelyeken.html

nem gondoltam volna, hogy ilyen riasztóak az adatok, ami az utolsó bekezdést illeti. jó hír viszont, hogy a következő generáció már másképp látja a dolgokat. azt hiszem, hogy a mostani "Z" generáció lesz az ideális. aztán rohamléptekkel megint a hanyatlás jön.

a helyzet, hogy végeztem ezzel a könyvvel is.

aki engem kicsit is ismer, az tudja jól, hogy nem vagyok egy happy end hajszoló pasi. noh, de kérem, ez azért már nálam is kivágta a biztosítékot. jó értem én, hogy nincs és nem is lehet totális boldogság, a magunk fajta korcsoknak. meg ok, hogy én vágytam, mindig arra, hogy rajtam kívül, más is írjon már egyszer valami olyat, amiben nem a rózsaszín köd és a romana sorozatokból ismert, csöpögős, danielle steel magasságokba röptető feeling és szerelem a meghatározó végszó, de azért mégiscsak bassza meg. mi a fenéért nem lehetett azt csinálni, hogy nem megy el, nem hagyja ott? és különben is, ha már otthagyja, akkor miért nem hagyja ott azért, mert nem vállalja, hogy korcs? vagy miért nem képes vállalni, hogy korcs, ha már egyszer tudja jól, hogy korcs? miért egyszerűbb elmenni, elmenekülni?

ugyanakkor látom a párhuzamot is. mondjuk mindkét oldalban látom, tehát nem tudok egyértelműen B, vagy N lenni. azt tudom, hogy mit, hol hibáztak ők. azt tudom, hogy én nem így fejeztem volna be. azt is tudom, hogy az élet szar, hogy nem lehet a végtelenségig várni, és váratni. de akkor is...

amúgy meg nem szeretem az ilyen idősíkokban rohangáló, fejet és koncentrációt követelő regényeket, mert én nem tudok egy könyvet egy seggel végigolvasni, nekem erre nincs időm, még akkor sem, ha falnám az ilyen, vagy hasonló könyveket. be kell osztani, vigyázni kell rá, mert olyan kevés az ilyen ragyogó alkalom, és lássuk be választék sem nagyon van. tehát óvatosan kell kanalazni.

amúgy meg tetszett a könyv. közben tök sokat gondoltam arra, hogy ez akár az én eddigi kapcsolataim, társaim, és gondolataim lenyomata is lehetne. de aztán a vége, az valahogy mégis arcul csapott. vagy csak félek, hogy ez lesz tényleg az én sorsom is? tényleg a magány, a társtalanság, az időről, időre mellénk vágódó, hosszabb rövidebb ideig tanyázó partnerek sora kell, hogy legyen az életünk? nem tudom. azért remélem, hogy nem. egyre jobban remélem, és vágyom, hogy nem.

Mostanában eléggé ritkán járok erre. ami nem csoda, meló, miegymás. a melóról nem akarok beszélni, a miegymásról beszélnék, de arról meg nem nagyon van mit mondani, mert ritka mint a fehér holló.

de most ünnepélyesen megfogadom, hogy igyekszem rendszeresen járni és szépeket írni, hogy ismét sokan olvasgassanak és legyen min csámcsogni, meg élcelődni, meg mindenféle dolgok.

ami aktuális valamelyeset, hogy most épp nincs kedvem melózni. ami az elmúlt két hét után nem csoda. nyitás, kampányok, közben egy rádiós kitelepülés szervezése, potom 3 nap alatt, szóval a hócipő épp telik megfele.

de pénteken végre szabadság = szeretem :)

mottó:

Szevasz Tavasz

de mocskos módon szarul vagyok.

kicsit kezd eltelni a hócipőm megint mindennel, és mindenkivel. kell nekem egy kis szabadság, egy kics csend, nyugalom, egy kis elvonulás.

alig várom a 7végét, aludni fogok, meg jó sokat meditálni, nem is megyek sehova, még amit elterveztem, azokat is lemondom. jövő héttől úgyis suli, remélem az legalább jó lesz, kicsit kikapcsol, feltölt a dolog, remélem.

... hogy utoljára erre jártam. elég sok minden történt az elmúlt, kicsit több, mint egyévben.

belekezdeni is felesleges a mesélésbe, lévén, sok dolog elmúlt, kiürült, kipusztult, sok új és szép dolog jött a helyére, amik miatt meg kár, hogy nem fogtam virtuálsi pennát. persze ígérhetném, hogy járok eztán rendszeresen, meg hasonlók, de nem akarok ígérgetni. magamnak nem akarok :) jövök, ha itt lesz az ideje és lesz mit mondani.

Mondhatom, hogy jól haladok a könyvvel, már megvan az első bekezdés :)) 2 hónap alatt, nem kis teljesítmény ám ez tőlem. most épp szarabbul vagyok, kicsit leterített a kilátástalanság, a melók sem úgy alakulnak, ahogy szertném, kicsit megrekedtem a múlt héten, azt hiszem. ennek okán, 3 gigantikus gintonic melett, ismét megnéztem a szépséges Juliát az Ízek, Imák, Szerelmekben. minden alkalommal más-más mondandója van ennek a filmnek. tegnap a megbocsájtásról szólt leginkább. ugyan nem tudom, hogy miért, de Te jutottál eszembe erről, és hogy tlaán tényleg nem engedtelek még el, bármennyire is küzsök és harcolok az emléked kitörlésével is.

Mivel időm, mint a tenger, így délelőttönként megint lejárok futni. noh, nem minden nap, de igyekszem, heti 3-5 alkalmat beiktatni, ha épp nem melózok valami alkalmi szarságot, ami leköt. ilyenkor van időm elmélkedni, szemlélődni, hallgatni a világ rezdülését, a csendet, mely körül vesz. legtöbbször egyedül vagyok a pályán, csak figyelem, ahogy a légzőszerveim próbálják felvenni a ritmust az izomzattal, ahogy próbálják a vért lökni az erekbe a kamrák, ahogy az izzadságcseppek peregnek a napbarnított és leginkább meggyvörös fejemről, ahogy talpam felveri a salakot, ahogy a szuszogásom elhal az iparosodás zajában.

mennyire jó volna nem itt lenni, nem ezt tenni, nem így élni. vagy egyszerűen csak megtalálni az utat megint önmagamhoz, továbblépni végre mindenen és mindenkin, megint szabadon szippantani az oxigént, önzőnek lenni és senkivel nem foglalkozni.

jól haladok, bár még nem tudom merre és igazából nem is akarom tudni, az élet majd mutatja az utat. sodródom, aztán vagy part jön, vagy a nyílt víz.

Jézusom, milyen rég óta nem írtam semmit. pedig lett volna, illetve volna mit, csak úgy viharzik itten az életem újabban. nagy változások, sok minden történik, már lassan magam sem tudom tartani a lépést a dolgokkal. és hiányzik is kicsit, hogy nem osztogatom az igét itten, a sok-sok kitartó és hűséges olvasónak, de ha egyszer nincs időm, akkor nincs időm. majd leülök, ha egy kicsit elűltek a viharok, ha egy kicsit megnyugodtam már, és akkor bszámolok mindenféle dologról. lesz miről :)

minek tépkeded a sebeket? azt hiszed csak azért, mert mai a te napod már szabad a még megmaradt cafatokat is tovább szabdalnod és megint belém mártani a kést? minek tépkeded a sebeket? azt hiszed, hogy csak azért mert eltelt 5 hónap, már szabad újabb szenvedést okoznod édes hangod nektárjának csepegtetésével? minek tépkeded a sebeket? az hiszed, nem szenvedek így is eleget? ne tépkedd tovább a sebeket!

7 év, 7 hónap, 28 nap

eredmény: ma reggel felmondtam :)

most aztán élet van. nem is így, hanem így: ÉLET!

nem volt szerintem még ilyen, hogy én egy ilyen "ál" munkanapon dolgozzak, elvégre az elmúlt 7,5 évben gyakorlatilag ezek voltak azok a napok, amikre szabadságot lehetett ráhúzni, de bejönni nem szoktam.

nah, ma ez nem így volt. meg is lett az eredménye :)

történt, hogy kisfüleki  botit nem tudta hova tenni, így aztán itt landolt az irodában. nos, béla ennek roppant mód örült, meg is erőszakította boti tűzoltós játékát, míg botka mesét nézett csucska gépén.

aztán botka csatlakozott és már iparilag ment a tűzoltó autó szírénáztatása és béla jól szórakozott továbbra is

majd előkerült a szekrény mélyéről a 2 éve karácsonyra a grafikusunktól, pétertől kapott marketing össznépi kalózos legó, amit hát botka és béla lázasan elkezdtek összeilleszteni. közben kriszta is befutott, hát csak nem hagyhatta, hogy a fiúk ketten dolgozzanak a mesterművön. a bal alsó sarokban ivett, a mi szépséges recepciósunk látható, aki botka hangjára nézett be hozzánk, és gondolta ha már itt van, kicsit besegít ő is :) fent középen egy kicsi szelet látható kisfülekiből is, aki épp próbálja teleplakátolni a vidéket valami tévével

alig 2-3 óra alatt el is készült a nagy mű. az alkotó a háttérben épp szomját oltja. reméljük, hogy nem rummal :)

kicsit azért én is segítettem az építkezésben, a kis kék ladikot pl. én faragtam, teljesen egyedül, noh, meg a fotós is én voltam.

world press, vigyázat jövök ;)

szóval mi így építettük ma a hazát, vagy inkább a legót XD

de szar volt XD

hirtelen támadt ötlettől vezérelve, édes hármas mozidélutánt szerveztünk KisFüleki, Béla + én. Kriszta visszamondta, persze Anikó is talált kifogást, így aztán trióban nyomtuk. te szent ég mekkora szar volt. a még ma is bosszantóan gyönyörű Júlia Roberts játéka vitt némi szín abban a 1,5 óra szenvedésbe, amit a tükröm, tükröm című borzalom jelentett. hófehérkébe kb. annyi élet volt, mint egy hároméves királykisasszonyban, a főleg szépségével, vagy ha férfiasak akarunk lenni, a sármjával hódítani akaró herceg, inkább volt rejtőzködő hermafrodita, mint hiteles herceg. a történet emlékeiben sem hozott vissza semmit gyermekkorunk jobbakat látott meséjéből. mondom, egyedül szép Júliánk volt, aki valamit hozzátett a sztorihoz, de ő is mit keres egy ilyen szarban, mikor Ő Erin Brockovich. ez viszont egy szar volt. először azt hittem rosszul hallok, mikor KisFülekiből a film után kibukott, hogy ez mekkora egy trágya  volt. ez nagy szó, a filmeket nagyüzemben fogyasztó KF-től. Béla az életben nem jön velünk moziba, az tuti biztos. nem térek magamhoz, szinte még most sem, nem is tudom mi volt a mélypont. a hercegből kutyává válás, vagy a film végén a hófehérke által előadott annyira láthatóan utószinkronos éneklős, törpékkel táncolós borzalom.

viszont megdöbbentő, hogy Júlia mennyire egyben van. van mimikája, vannak szép kis ráncocskák az ajkai körül, van homlokránca, a nyaka is kicsit már elfáradt, és vállalta, szinte élvezte, hogy genyáskodhat és lejátszhat mindenkit a vászonról. mondjuk mondom, nagy színészi teljesítmény nem kellett hozzá, mindenki más annyival szarabb volt, hiába volt néhány arcról ismertebb karakterszínész.