mivel én egy vásott kölyök vagyok, élemedett korom ellenére is, azt a hihetetlen turpisságot találtam ki, hogy mi lenne, ha meghumorizálnánk anyikót. a terv a következő volt: anyikó, mint közismert nálam csak egy dolgot utál jobban, az egereket. noh, a múltkor stop.shopos séta alkalmával az állátos bótba tévedtünk, ott aztán a sok herkentyű mellett "dugót" - béci nevezte el így - is megláttam. akkor már ki is forrt a rosszcsont kobakomban, hogy hihihihihi meg kellene anyikót viccelni. előzmény, hogy az elmúlt hetekben valaki látni vélt a folyosón tán egy egeret, attól anyikó egy napig falfehér volt :) reméletem, hogy ettől csak nem kap agyvárzást, bár kicsit féltem is. de a vicc feletti előre örülés nagyobb volt, mint a sajnáló szándék, így aztán tegnap önmagamon is csodálkozván, de mikor kint jártam ismát az állatos boltot is maágban foglaló műintézményben, eszembe jutott, hogy hoho, itt a remek alkalom, hogy a tettek mezejére is lépjek. persze a bécit be akartam vonni a dologba, hogy mégis murisabb legyen.

íme dugóka:

aztán ma reggel mikor szokásos kávézós körúton voltunk, én visszajöttem az irodába, hogy bécivel szövetkezzek a gaztettre, illetbve, hogy indok is legyen, a kaját a hűtőbe kivigyem. béci persze elsőre belement a játékba, ki is találtuk, hogy odatesszük anyikó "kuplerájához", hogy minél élethűbb legyen a dolog. amekkora ott a halom, egy egész egértanya megférne különben gond nálkül, úgy, hogy évekig nem kellene találkozni velük :):) a terv következő lépése volt, hogy vagy anyikó észreveszi és sokkot kap, amit nem szerttünk volna, és mivel nem is nagyon képes figyelni mindenre szerencsére nem ez történt; hanem az, hogy én mikor megyek ki az irodából, meglátom, elfehéredek - amit lássuk be nem nehéz, miután a tél kiszívott minden színt a bőrömből (is) - megmerevedek és csak hebegek-habogok. ez annyira jól sikerült, hogy anyikó szerintem megdöntötte az asztalra pattanás világrekordját. olyan fal fehér lett, ha nincs rajta ruha sztem észre sem vettük volna, beleolvadt volna a fal színébe. béci sem kapcsolt hirtelen, tehát ő is kissé lezsibbadt, de aztán magára talált, és feltalálta magát. anyikó már javában az asztalon "ropta" persze a nagy sikongatásra és nyávogásra a komplett alsó szint összeszaladt. anyikó konrkrétan körbeszaladta az irodát az asztalok tetején, annyira vicces volt, hogy kis híján becsurgattam a gatyómba. eszméletnel jó volt, ahogy egy kis stori hihetlen történetté duzzasztotta magát. azt sajnálom csak, hogy fényképezőt kapcsoltam, nem kamerát, mert így csak ezt a szép képet tudom az utókornak meghagyni :)

És a díjak:

a legjobb forgatókönyv

a legjobb rendezés

a legjobb színésznő

a legjobb színész - itt különösen nagy elismerés, mert be volt avatva, bár ez nem látszott a reakción

a legjob hang

köszönöm anyikó, hogy ilyen széppé tetted a mai reggelt

úgy hozta az élet, hogy tegnap végre egy kicsit kivirult a környék, így aztán hasznosan szerettem volna eltölteni a délelőttöt. a dolog úgy nézett ki, hogy ebédre voltam hivatalos anyáékhoz, születésnapot és ráncfeltöltést ünnepelni. így viszont a délelőtt szabad volt. a kötelező körök lefutása után, maradt még egy kis idő, így hát gondoltam itt az ideje, hogy a svédeknél vásárolt második képeretbe is élet költözzön.

Íme a szakbarbárkodás eredménye:

a véleményformálással csak óvatosan :)

1,5 év

18 hónap

549 nap

13.176 óra

790.560 perc

47.433.600 másodperc

köszönöm, hogy vagy nekem, hogy elviselsz, hogy szerethetlek...

kicsit megállok, csak fekszek itt az ágyban, és próbálom összeszedni a gondolataimat. néha, mint valami hülye, aki egy álomvilágban él, magam mellé nézek és keresem a tekintetét. csodálatos az emberi agy, de egyben veszélyes is. úgy képes becsapni bennünket, hogy még mi magunk is elhisszük, ami lehetetlen. miért akkor kell a másik, mikor az nem lehet melletünk? miért hullámokban, és miért a nem megfelelő időben jön az inger, hogy magamhoz húzzam, mélyen a szemébe nézzek, és csak bámuljam?! miért vagyok képtelen akkor és ott szeretni, mikor alkalom adódott rá? miért kell nekem ilyen konoknak, önfejűnek és alkalmatlannak lennem? pedig sokat alakultam, formálódtam. hosszú út van mögöttem, de még mindig nem vagyok erre kész. még mindig hullámzok, mint a tenger, egy álmos reggelen. szeretem a tengert, érdekes, hogy mennyire nem érzem magam itt jól. mennék, rohannék a legszívesebben, valahova ahol reggel a tenger morajlására ébredhetnék, hajnalban a tenger parton sétálni, amikor még nem a nyaralóké a homok, amikor még lassú és háborítatlan minden. szeretem, hogy a homokban még nincsenek lábnyomok, hogy alig néhány idős pár sétál a felkelő nap első sugaraiban gyönyörködve. szeretem a tengert, a friss levegőt, a sós illatot, a sirályok vinnyogását. olyan szép és nyugodt minden. ilyekor lehet a legszebb kagylókat gyűjteni. leülni egy kőre, vagy a csupasz homokba, és hallgatni. nem gondolkodni, nem pörögni, csak ülni és bámulni a semmibe.

csak fekszem itt, behúnyt szemmel és arra gondolok, mi volna, ha együtt ülnénk a parton, vajon elszállna a régi jó érzés? vajon másképp lenne nyugalom? vajon tudnék annyira kikapcsolni, mit eddig? olyan sok kérdés van, amire nem tudom a választ, és amire félnék rákérdezni, vagy ráérezni! félnék kipróbálni, de vágyok is rá. de mi lenne, ha rosszul sülne el, vajon az a továbbiakra is rányomná a bélyegét? megszűnne az intimitása? megszűnne a varázs?

félek. de akarom is! megélni egyszer közösen is azt a csodát, amit nekem jelentenek ezek a dolgok, ezek az érzések. ülni együtt a felkelő napban gyönyörködni, egymás kezét fogva, és csak hallgatni a tengert, a homok suhogását, ahogy a lágy szellő táncra perdíti a homokszemeket, a madarakat, a kikötőből ideszűrődő hajók hangját.

mondom, furcsa az agy, mert ugyanakkor félek is, hogy eltörik az a pillanat, ha ránézek és az látom, hogy nem érzi, amit én érzek, hogy neki ez nem azt jelenti amit nekem. mi volna akkor? mi volna azokkal a dolgokkal érzésekkel akkor? eltörnének? kimúlnának vajon?

hol volt, hol nem volt, az üveghegyes is túl, és talán igaz sem volt, de talán mégis. a lényeg, hogy szépséges és roppant unalmas városkánkban volt egy márton napi vásár. ottan lett véve kereszt, ami az összetartozást meg a nagy lávot hívatott képviselni. aztán én ehhez szépen és okosan vettem bőrt, hogy akkor majd az én nyakaban azon lóg a kereszt, amit mindenki más a hátán hord, ugye :) és itt jön a fordulat a mesébe, mert a lánc elszakadt, így sajnos a keresztem otthon pihent hosszú időn keresztül. folyton gondoltam rá, hogy mégiscsak hordani kelelne e szép és nemes ékét a kapcsolatnak, de valahogy mindig kiment a fejemből, mikor épp arra jártam, ahol a láncnak valók teremnek. mígnem hétfőn épp anyánknak vásárolgattam a neve napjára roppant kedves ajándékot, és eszembe jutott, hogy betérjek a kézíves bótba, láncot gyártás okán. meg is vettem minden hozzája valót, kemény 150,- Ft-ért így aztán a mellékelt végeredmény sült ki a dologból.

meg kell állapítanom, roppant ügyes vagyok, barkácsolás szakmából jelest érdemlő lett a végének az eredménye :D

hát itt a vége, fuss el véle...

u.i.: aztán be lehet fejezni a fikázást, hogy minden történetemben kinyírok mindenkit XD

noh, egy hét pihenő után, tegnap este ismát beköltöztem a luxusbörtönbe :) olyan népszerű lett ez a kifejezés, hogy nem lehetett kihagyni. bár a luxus kicsit sem igaz, a börtön meg pláne nem, de mindegy, ide kívánkozott, azt kész. szóval kitty kölyök szülei ismát a havas lankákon siklanak, én meg játszom a jó fejet és bentlakó lettem a hétre, hogy a kutyakutyánszkinak ne a rácsok mögé kelljen menni. mondjuk volt benne szándékosság, ahogy a kati feltette a kérdést; hogy aszongya, elvállalod a kittyt, vagy viszem a rács mögé!? de bájos, hát lehetett erre azt mondani, hogy persze vágd be a több száz, beteg, kiéhezett és jól elfelejtett kis kedvenc közé, ahol kb lépés a faltól falig, te meg menj el csúszkálni, az idén másodszorra. akkor inkább kis áldozatvállalás, és tolerancia ismét és bekuckulok a kanapéra. persze mondhatnám, hogy egyszer bevasalom rajta a sok ezer szívességet, de magamat ismerve az életben nem kerül erre sor. nem is ezért csinálom, hanem mert valamilyen szinten élvezem, hogy van kihez hazamenni, nem vagyok totál egyedül, és egy kis felelősséget tanulok -> korábban kelés, legeltetés, esetleges balesetek eltakarítása, éberebben alvadás, etetés, miegymás szarságok.

de a helyzet most nem olyan rózsás, mert ez a kutya valami szántóföldön járt, vagy aratott, vagy húzta az ekét, vagy mit tom én mit nem tettek vele, de olyan kis piszkos, meg büdös, hogy ma nagymosás lesz :) már előre kigondoltam, hogy elkerülendő az esetleges fiaskót egy szál alsógatyába fogom e kis rohadékot a víz alá nyomni :) hadd tudja, ki a gazda a héten. azt akkor utána én is szívesebben hentergek vele iccaka.

magamat ismerve tuti mókás kis kaland lesz; leírom rohadjak +, ha nem :P

úgy hozta az élet, hogy tegnap részben egy szívesség miatt, részben meg a lak-tér-idő sorozat következő fejezeteként, de szépséges székesfővárosunkba vezetett az út. a svédeknél (is) jártam. én eddig csak 7köznap keveredtem erre a vidékre, akkor is általáb an délutáni órákban, tehát a tegnapi időpont nekem a szüzesség elvesztését jelentette. méghogy nincs az embereknek pénzük, meg válság van. hát nem a svédeknél az tuti. nah, meg a szomszédos franciáknál sem láttam sok nyomát az elszegényedésnek. mondjuk azok ugye főleg kaját árulnak, zabálni meg kell, tehát az érthető. de a svédeknél olyan sorok álltak, olyan sokan voltak, hogy már parkolót is nehéz volt találni. először arra gondoltam, hogy talán csak a franciák parkolója telt meg és ezért ide parkoltak a sok népek. aztán bent tapasztalhattam, hogy ez nme így van, itt tényleg k***va sokan vannak. mondjuk én is el tudtam volna költeni, vagy 1 kilót, de gátat szabtam a féktelen költekezésnek, gondolva arra, hogy később is lesz még ilyen alkalom és akkor is lehet még vásárolgatni. szóval megvettem a polcokat, a képkeretekeet, meg néhány apróságot. ha ezek végre a helyükre kerülnek a 7en valamikor, már kész is lesz a szoba. ezután a gardrob és a konyha rendbetétele következik.

történtek még dolgok, de azokról nem írok!

péntek van. a kedvenc napom a 7en :)

hogy éhezek:

a vágyra.

a menekülésre.

az ölelésre.

a jóra.

az életre.

a történjen valamire.

a csókodra.

a kezed érintésére.

a kacagásodra.

a sétára.

a természetre.

a nyárra.

a heverészésre.

a szekszre.

a tenger fuvallatára.

a sirályok vad hangjára.

a homok melegére.

a morajlásra.

a fiatalságra.

a tudásra.

az elismerésre.

a veled töltött percekre.

a csendre.

a zajra.

a ritmusra.

a mozdulatlanségra.

a hangodra.

és mindezek mellett egy szelet csokira...

megbújó hangon, szinte a lágy nyári szellő suhogásával egyenlő módon jelentem ki, hogy tegnap óta lázas, és roppant sikeres fogyókura 5lete zengett át a fejemen. miután az alig 7-8 nadrágból mindössze 3 olyan akadt, amelyik nem foszlik le rólam, és nem úgy nézek ki benne, mint egy túlérett szílva, amin a ragyogó napsütés és a könnyű nyári zápor által megjelentek az első hasadékok, eldöntöttem, hogy nincs tovább, vége a mesének, de főleg a téli punnyadásnak, és a zabálásba oltott magányos estéknek. nem akarok senkit hibáztatni, vagy bűntudatot kelteni senkiben, talán magamat leszámítva, de igenis a -még kimondani is felháborító - a szeretethiány, az érzelmi megvonás, és a hosszú és főleg hideg téli esték vezettek oda, hogy egy túltáplált gorilla lettem. mint az állatkertben, mikor a sok látogató csakazét alapon eteti azt a szerencsétlen, majmot, pedig ott a tábla "paraszt ne etesd, mert bélcsavarodásban megdöglik az ostoba állat". na, én is ilyen voltam, építettem a "falat" magam köré, úgy, hogy most már van olyan naci, ami át sem éri a zsírtól tocsogó gyomrom :( sőt, ;((( a kurva életbe, hát pedig voltam én 49 is, most meg évek óta a közelébe sem merek menni a mérlegnek, mert már a látványomra túlleng a félvonalon. mi volna, ha rámerészkednék. "gusztustalan" és ezt a szintén nem pehelyszúlyban nyomuló nővérem mondta rám a minep. na gondoltam, ha már az is ezen köszörüli a nyelvét, csak van valami a dologban. hát aztán tegnap elsuhantam - ha egy tankhajóra lehet ezt a jelzőt használni - véletlen nem odafigyeléssel lengébb öltözetben a tükör előtt. mikor a seggem még fél óra múlbva is a tükörből kacsintott rám, komolyan megijedtem, és elhatároztam, hogy a kimondani sem merem hány évvel ezellőtti kitartásomat elővéve, ismét elszántan, mint egy dzsémszbond, vagy egy jóféle komcsi orosz kém, fogok nekiállni és faragni le magamról a terjeszkedő zsírréteget. nem akarok belehalni, mint kis hiján anno, de egy tizestől szívesen megvállnék, zsírügyileg. szóval a lecke feleadva, tessék nekem drukolni. ha nem döglök meg, vagy rútul nem adom fel az első adandó alkalommal, jelezni fogom, hogy miként alakul a zsírmegváló project...

noh, a mese ott kezdődött, hogy a kati megkérdezte humor szinten, hogy akkor most ő elmegy ugye síelődni, én meg bevállalnám e a majdnem gyerekünk (azért csak mejdnem, mert biológiailag ugye nem én vagyok az apja nyílván, amúgy meg a gyerek csak 3-nak jelölt meg a listán) majdnem kutya méretű ebét. azt hiszem, hogy a képek bizonyítják, hogy miért nevezem a kis szarkupacot majdnem kutya méretűnek. miután a tisztelt blogolvasó úgyis tudja, hogy egy antiszociáls, közössé és egyéb társadalmi összefonódásra alkalmatlan anti társas lény vagyok, hát gonodltam itt a remek alakalom, hogy önzetlenséget, lazulást, felelősségtudatot, és miegymás konvencionális, és évszázadok sokasága alatt belénk oltott szarságot tanuljak, hát hirtelen 5lettől vezérelten bólogattam, hogy igen-igen (ez olyan familyguy-os, stewe-s akart ám lenni). így aztán a vasárnap reggeli ágyból magamat kikaparás után, elhoztam kitty-t (mi más is lehetne egy kiskutya neve, ugye), hogy akkor én most nevelőszülő leszek a 7en. elész sokáig nem volt gond, pedig a kis dög úgy kezdte, hogy a fürdőbe hugyozott :) aztán ezen túllépve, akkor gondoltam délután lefekvedés, kis 7végi szieszta. hát ez meg úgy, de úgy rákezdett, hogy egy doberman nem zengett volna jobban. a kis vékony visító hangján, azt hittem kést állítok a saját szívembe. egy darabig bírtam, aztán telefonálgatni kezdtem, hogy akkor mi legyen, mert én így nem tudok élni 1 7ig, hogy ez a kutyánszki itt nekem reggeltől estig rikolt, mint valami herélt kappan. a lényeg, hogy a szomszédban egy valóban kutya méretű és kinézetű eb lakozik, akinek az illatanyaga, meg az igazi szülők hiánya kicsit felborította kitty bioritmusát, mint zsófi alekoszét, azt ez válthatta ki az allergiás reakciókat. ebben csak elméltetben hiszek, mert ugye a kutya nem mondta ki, hogy mi a faszért ugat, mint egy vadbarom. szóval az idegsokk közepén, voltam, egy felelősséget tanulni vágyó 7 kezdetén, sőt legelején, de mondom, baszki én feladom. gyorsban átpörögtem a fejemben a lehetőségek, hogy:

1. kihajítom a kutyát az ablakon. áhh, nem kóser, 100ropi környéke volt, ha megdöglik tuti kiherél kati.

2. én ugrok ki az ablakon. áhh, nem kóser, a kutyánszki attól még nem hallgat el.

3. találok megoldást, és inkább én költötzk, megadva a kutyának a hazai terep illuzióját, hátha a kis butus azt hiszi, hogy tényleg nevelőszülőhöz került, az igazi gazdik meg otthon heverésznek.

így aztán telefonálás, kecó elfoglalás, és most már túlvagyunk az első éjjelen is. én kanapén alszok, mégsem szeretném én sem, ha valaki az ágyamban alvadna. az olyan izé szerintem, hogy én befeküdnék a kati ágyába.

persze a ricsaj és "erőfitoktatás" nem maradt el így sem, szóval tegnap esete is volt ugatás, nem is kevés, de így legalább nem az én szomszédaim utálnak engem, hanem hazai pályán a hazaiakat. amúgy nem volt vészes, főleg miután megenyhültem, és hagytam a szarzsáknak, hogy együtt aludjunk, mert az megnyugtatta. igyekeztem kifárasztani is, hogy minél hamrabb nyugovóra térjen. tisztára mint egy gyerek, komolyan mondom. már amennyire én el tudok képzelni egy gyereket :)

konzekvencia? nos, még nem sok van. bár azt már most látom, hogy azért ha akarok nyílván én is tudok némi érzelmet kisajtolni magamból, merthogy ez a kutya-kutyánszki (amúgy a fantasztikus dzseknikolzon által megformált karakter szintén egy ilyen zseboroszlánnal tanulta a társadalomba való visszailleszkedést - tőle a kutya-kutyánszki elnevezés) azért csak végignyalta a borostás pofámat, meg jól érezte magát a játék közben, felugrált, meg minden. és én is jól éreztem magam. el tudtam lazulni, még úgy is, hogy nem hazai terepen kell a hetet tölteni, hanem kvázi én vagyok a vendég. aztán kell az alázat, az hogy partnernek tekintsük egymást, hogy egy legyen a célunk (nekem, hogy ne ugasson, neki, hogy törődjenek vele), a kompromisszumra képesség, hogy igenis keljek fel korábban, felelősséget vállaljak érte, azért, hogy rám van utalva. csomó minden miatt mondtam azt, hogy vállalom ezt a dolgot, mert ebből is lehet tanulni. az első akadály ugyan egy kicsit megrémített, de aztán a megfutamodás helyett csak a megoldást kerestem, és nálam már ez is jelentéssel bír. mondom csomó minden miatt mondtam azt, hogy vállalom ezt a dolgot. remélem, aki miatt vállaltam, most látja a mögöttes tartalmat is, nem úgy, mint a 7végén a filmben :)

hát így lettem nevelőszülő...

telt a 7vége. jaj, nagyon jól éreztem magam. pénteken kis lelkizős, egymás szemébe mondós, torokcsakrát tárogató este volt. aztán szombaton korcsolyázni támadt kedvünk, de minthogy a balaton cseszik befagyni, így inkább egy sétára szorítkoztunk, aztán a pénteki sikertelen teaházas fiaskót kiküszübülendő füreden tértünk be egy ilyen profillal ellátott műintézménybe. nah, hát az valami nagyon szép, kis kuckózós, pamlagon elheverészős, babzsákos volt. tiramisu teát ittam, tejszínnel, hát az valami nagyon finom volt. a délután aztán a pénz áramoltatásával telt. a legszebb tegnap jött. reggel ugye mentem a kati kutyájáért. az valami zabálnivaló egy eb, de komolyan. de amilyne pici, olyan hangja van. egész nap nem volt semmi baja, mígnem este, épp elheverészne az ember, betenne valami jó kis filmet, azt lazulna, hát az ebadta nem nekiáll éktelenül ugatni? de úgy, hogy se megnyugtatni, se csitítani nem lehet. így aztán miután felment a pumpám, hogy itt nem lesz éjszaka alvás, meg nyugság, azt a verziót választottam, hogy inkább én költözök a 7re a katihoz, hátha ott a kutya-kutyánszki sem lesz olyan haragos, meg az én szomszédaim sem lőnek le, jelentenek fel, vagy valami.

cukrászda is volt, meg még csomó minden, mintha karácsony lett vollna, és rámszakadt volna a bank. sebaj, a 7en majd beosztom ami maradt :)

Esős reggelre ébredt aznap. Álmosan, szinte még félálomban kászálódott ki az ágyból. Próbált a legnesztelenebb hangon mozogni, nehogy felébressze a lányt. Nagyot nyújtózott, majd megvakarta hátsóját és eligazgatta a nadrágját magán. Kiment az apró lakás, apró konyhájába, megszokott precízségével eszkábált egy kávét, de azt is csak lassan, komótosan. Nem volt hova sietnie, nem volt miért rohannia. Szerette ezeket a reggeleket. Ez csak az övé volt, még minden csendes, nyugodt. Szerette, hogy ilyenkor még nincs zaj, nem járnak a buszok, az autók, nem rázza az apró lakást a magasvasút. Megállt az ablak előtt, lazán az ágy táblájára ült és bámult kifelé. Nézte az esőt, ahogy játékosan csordogál az ablaküvegen, eljátszik egy-egy görbületen, és ahogy újra erőre kapva, vagy utánpótlástól felbátorodva iramodik tovább a párkány felé. Némelykor még szemével is követte a véget nem érő cseppek útját, nyakát nyújtva nézett utánuk, míg csak tócsává nem értek. Ma reggel nem volt kedve ehhez, kissé fáradt volt. Kába az éjjeli beszélgetéstől, a sextől, az alvatlanságtól. Szerette ezeket a reggeleket, ezek voltak a mentsvárak, ezekért a reggelekért szerette az őszt. Ilyekor minden kicsit nyugodtabb, békésebb, már a téli csend szaga lepi el az utcákat, készülve a szürke és hideg napokra. Ezeken a reggeleken másik különösen kedves szokása volt, hogy nézte, ahogy a lány az ágyban fekszik. Kortyolgatja a forró kávét és közben eljátszik a gondolattal, felidézi a pillanatokat, ahogyan előző este a lány szenvedélyesen követelte tőle a csókot, vagy mikor épp pajkosságával hencegve kitért a csókok elől, ezzel bosszantva és izgatva fantáziáját, hogy aztán még szenvedélyesebb és még hevesebb módon érjen össze ajkuk. Szeretett ezekkel az emlékekkel játszani ezeken a komótos, kicsit lassú reggeleken. Szerette a lány apró törékeny testén legeltetni a szemét; képzeletében viszontlátni, ahogy az nyög és vadul mozgatva csípőjét követeli a szerelem beteljesülést. Szerette a lány arcát, a gyönyörtől, a kéjtől, kipirosodott orcákat, a hosszú haját, mely tomporát nyaldosta. Ilyenkor reggel, ezeken az álmos ébredéseken nem is hasonlított ahhoz a vadmacskához, aki szinte követelte, hogy tegye megáévá. Szerette ezeket reggeleket, mert ilyekor láthatja, milyen kincset kapott az élettől. Ahogy ott aludt, békésen, szinte mozdulatlanul, a takaró alól kikandikáló lábakkal, gyűrött arccal. Ilyekor mutatta meg magát igazi arcát, amilyen valójában. Szerette, ahogy halkan nyögve fordult egyik oldaláról a másikra, ahogy alig hallható szuszogása belengte a parányi szobát, ahogy haja az arcába borult. Akkor érezte, hogy él. Ilyekor gyúlt benne a leghevesebb vágy, hogy bebújva a lány mellé, hideg lábával végigsimítsa annak puha bőrét, hogy aztán mosolyát azonnal csókkal fojtsa el és szót se engedjen a cicás tiltakozásnak, kezével felfedezőútra indulva vágyat keltsen a szeretett nőben.

tegnap az élet arra vezetett, hogy a szépséges székesfővárosban kellett egyet mítingelni az egyik országos rádiós bandával, hogy kiokoskodjuk, hogy mit is tehetnénk egymás épülésére az idén. ennek kapcsán aztán felbátorodtam, hogy akkor benézzek a svédekhez is, merthogy a lak-tér-idő című szappanopera még nem fejeződött be, csak a hirtelen, de annál brutláisabb módon történt anyagi tönkremenetel közbeszólt. adósság hegyekből a megszorító intézkedések okán szerencsére úgy néz ki, hogy dombok vannak már, így aztán arra gondoltam, hogy áramoltatok egy kis pénzt, hogy legyen utánpótlásnak, hely. a lényeg ,hogy bementem, körbenéztem, aztán elégedetlenül távoztam, merthogy nem bírtam dönteni. így aztán a másik választási lehetőséget is megszemléltem a franciák nem épp bútoripari szakboltjában, de arra jutottam, hogy sem a sarokba építhetőség, sem a fazon, de főleg az ár nem volt megfelelő. így aztán pihentető ebés elköltése után, mégis a svédek terméke mellett döntöttem, amely ugyan nem tömör fa, viszont kibaszott szép, és illik a szoba hangulatába. nem utolsó sorban pedig elapadt pénztárcához is barátilag állt hozzá, ár ügyben. nyílván nem fogják az unokák is ezt használni - legföbb oka, hogy azok nem lesznek, hacsak valamely nevelt gyermek nem jelzi, hogy szándékában áll gyereket nemzeni - de a célnak és az előttem álló 4-5 évben megteszi, azt hiszem. hihetetlen, hogy az ember hangulatát mennyire képes befolyásolni a környezete, jelen esetben a butorok is. nekem már a hangulatom is jobb lett, hogy végre eltünt a kényszermegoldásként újra összeszerelet korábbi térelválasztó szekrény, melyen a szépséges új tv pihent ezidáig. jaj, ha hinnék ebben a szóban, vagy a jelentésében, azt mondanám, helyde' boldog vagyok, suhajja...

ez már komolyan a mélypont: álom.net című filmet nézem, péntek este, tök totál egyedül. és közben azon gondolkodom, hogy követve nagy elődöket, halálra zabálom magam, vagy felnyitom valamely eremet és hagyom, hogy elvérezzek. rettenet! erre jobb szót nem találok. ember hogy sülyedhet a magány ilyen mélységes bugyrába, mint én, hogy ezt a szart 5 percnél tovább bírja nézni? én tényleg egy mazohista állat vagyok, és okulva a tetteimből, most megyek, felakasztom magam...

hosszú idő óta először, ma végre megint volt egy kis időm arra, hogy csak üljek az ágy szélén, nézzelek, és csodálkozzak a természet eme csodájában, ami te vagy nekem. tudom, hogy nem hosszú életű ez a dolog, tudom, hogy ennek a kis időnek is lassan vége lesz, amikor ismét útnak kell indulnod, amikor megint át kell élnem, hogy reggel hiába nyúlok az ágy azon oldalára, ahol te szoktál aludni. hogy nem hallhatom a lélegzeted, hogy éjjelente nem forgolódsz mellettem. ilyekor az idő is lassabban megy, szinte vánszorog. tudom, hogy a kezelések miattam, értünk történnek, tudom, hogy mindez egy szép napon, mikor rád nézek, te rám emeled tekinteted, majd a közös gyermekünkre nézünk, ezek a dolgok már mind csak szomorú és megfakult emlékek lesznek. addig viszont kín minden, ami elválaszt tőled. magam sem gondoltam volna, hogy létezhet még szerelem, mely ezt az érzést hozhatja kemény lelkembe. emlékszem arra a koszos, forró nyári napra, mikor megpillantottalak ott a tengerparton. mint ostoba kis fruska, rugdostad a habokat, közben folyton nevettél, és ijedős léptekkel szaladtál a homokban, nehogy a víz, kecses lábadhoz érjen. már akkor tudtam ,hogy ez a kacagás nekem kell. és kell a hozzá tartozó lány is. amikor téged megláttalak dobbant meg ismét a szívem. annyi mocsok, annyi szenny után, az átmulatott éjszakák, az ágyról ágyra járás, mind csak mellékzönge volt, ami előtte és azóta vagyok. neked köszönhetem, hogy élek egyáltalán. tőled lettek céljaim, tőled érzem, hogy nem hiába vagyok e földön. meglátni, és beléd szeretni, ez volt nekem akkor ez a nap. és a csoda, hogy pár hónappal később újra elém vetett a sors. mint egy álom, úgy léptél a semmiből elő, úgy bukkantál fel a tömegben, mint a víz, melyet jézus kettéválasztatott, úgy vetett elém az élet, és adott nekem egy második lehetőséget, hogy most éljek is vele, és legyen bátorságom eléd lépni, és a gyönyörű szemeidbe nézni. ez a pillantás megpecsételte sorsom, és egész hátralévő életem. tudom, még azóta is, ma is ,hogy te vagy az életem, tőled és miattad kel fel reggel a nap. és hálás vagyok azért is, hogy a kínokkal, és a lemondásokkal teli napokon is, te tartod mindkettőnket a lelket. te már látod,ami bennem még csak körvonalazódik, te már érzed, hogy egyszer talán tényleg hárman lehetünk. nekem ez már rég nem számít, én erről mér rég lemondtam, mert nekem fontosabb, hogy boldogok lehessünk, hogy amikor csak tehetjük egymás mellett lehessünk. én már csak miattad élek, miattad vállalom most is azt, amit vállalok. miattad kelek útra, hogy meglegyen mindenünk, hogy a szükséges gyógyszerek miatt ne múljon semmi. lassan indulnom kell édesem, lassan megint távolabb kerülök tőled, te szépséges asszony. te, akinek a mosolyának emléke feledtet velem minden napot, amit távol kell töltenem, a bombák árnyékában, a pokol közelében.

először is Anyikóm drága jóvoltálból egy kis spirituális épülés:

http://csillagmag.hu/csillaguzenetek/a-valodi-emelkedes-megelese/

tessék egészséggel és kellő tudatossággal használni.

több okból is úgy néz ki, hogy jobban vagyok, bár nem fizikailag, inkább mentálisan. nem mondom, hogy az elmúlt napok nem tették beljebb a kaput, de ma reggel úgy keltem, hogy viszonylag jobban vagyok. így aztán isten tudja mióta, ma végre megint kicsit több időt szántam magamra, és vagányra vettem a figurát. érdekes, hogy mindenki mondja, hogy nem a ruha teszi az embert. amúgy sem vagyok egy magára nem sokat adó figura, de ma reggel mindenki megjegyezte, hogy milyen meglepő az összkép. fent elegáns, lent, meg slampos, mintha egy favágó és egy üzletember ruhásszekrényét fosztottam volna ki, kis izlésficammal a dologban. de ki a faszt érdekli, meg kell hökkenteni a sok tyúkot, hadd lássanak ilyet is. a biztosítékot kibaszta, de leglaább nem a szürke kisegés vagyok ma. amúgy jön a telihold, meg a hideg, valszeg ez is baszkodja az idegemet, ezért vagyok a szokottnál is antiszocabb. szóval hold okán jöhet a farkasüvöltés, meg minden más. cak jöjjön már valami, mert lassan eret vágok, már magam sem bírom elviselni, hát akkor mást, és más engem.

tekintettel bámulok vissza a múltba. időm, mint a tenger az elmúlt 7en, úgyhogy kicsit lett időm, magammal és a dolgaimmal, a megtett úttal foglalatoskodni. az ugye ismeretes, hogy szociális létem miért lett olyan, amilyen. megvallomm, hogy most már kezdek átfordulni, kezdem egy kicsit nevetségesnek érezni ezt a tom&jerry játékot. de hát ez van, én meg úgy döntöttam kissé félreállok és messzebről szemlélem a dolgokat.

szóval meló még ugyen nem röhejesen sok, meg aztán esténként, rá is értm, szóval egy kicsit elkezdtem összegezni az elmúlt éveket. feljöttek a mi minden lehettem volna, mi mindent szerettem volna, ami mellett feljöttek a mi lettem, mit tettem dolgok is. megmondom őszintén vannak dolgok, amiket sajnálok, hogy nem valósultak meg, vagy nem szántam elég időt neki, de ezektől eltekintve nem sok mindent bánok. itt van például az írás, amit viszonrt nagyon. ha belegondolok, régen csak lehúnytam a szemem és már jöttek is az 5letek, a gondolatok. vagy egyszerűen felültem a buszra, és míg odaértem a suliba, vagy 2-3 történet született a hangyányi agyamban septében, mindössze annyi befektetéssel, hogy néztem a buszra fel, vagy leszálló polgárokat. ez hiányzik talán a leginkább, annyira szürkének, tucatnak és semmilyennek érzem magam, hogy az már nekem rémisztő. emlékszem a karakterekre, akikről a "mesék" szóltak, néha szépek, néha rondák, a mese szövetétől függően. most meg , mintha burokban élnék. monoton egymás utáni napok, a rabszolgák lehettek anno ilyenek, semmi önnálóság, semmi, ami nem a munkának a gazda kegyének szolgálatában történik. persze engem nem valami agórán választottak ki, hogy aztán nap nap után másszam a dohányföldet, éjt nappal váltogatva egyetlen gondolatom legyen, hogy elkerüljen a munkafelügyelő korbácsát. én magam hajtottam rabságba a fejem, magam választottam az önkéntes leépülést. mintha apám látnám önmagamban, az elmúlt időben egyre többet jut ez eszembe. az meg nagyon gáz, ismerve engem, hiszen míg élt sem nagyon tudtunk egymással azonosulni, azt leszámítva, hogy gyártási eljárásom során nem kis szerkezeti hozzájárulást tett, illetve, hogy a nevét adta nekem. félreértés ne essék, tisztelem, de hogy egyszer magamban azt kell, látnom, hogy arra az útra léptem, amit benne oly nagyon nem szívleltem, hát kissé fura. elrettentő életem lett, így visszanézve ezt a 6 évet. azt hiszem, hogy ez volt a sorsfordító, mióta a munka igájába hajtottam fejem. kellett ehhez persze sok minden, de a fő hiba én magam vagyok. oylan szinten szürkültem be, látókörileg, emberileg, agyban, mindenhogyan, hogy ha azt mondom, ha szembejönnék az utcán magammal, azt hiszem életem fő karakterét, a szánalomra méltő kis porontyot látnám meg. szinte könyörög ez a karakter a halállal végződő novelláért...

és ez elrettentő számomra. hogy egy kis csinovnyik szintjére süllyedtem. hogy az álmok beteljesülése addig tat, hogy a számlák és a megélhetés havi gondjait letudjam. 1-1 kisebb séta, vagy sport, vagy valami kirándulás, már maga a beteljesülés.

nevetséges. kiskoromban oylan ritkán tettük ki a lábunkat a városból - leszámítva az évi 1-2 alkalmas külföldi, felvágós nyaralást, valamely szoci testvéroszágba - hogy azt képzeltem, hogy a városon kivüli világ egy egészen más ország. akkor még volt bennem élet, még volt fantáziám, akkor mindig arról álmodtam, ha nagy leszek én bizony nem fogok megállni addig, míg meg nem találom az üveghegyen túl, és attól is messzebb, ahol a kurta farkú malac is túr, a világ valamely szegletét. ott aztán jó nagyot kiáltok, és csak szívom magamba a sok élményt, a sok kultúrát, a bábeli zűrzavart. ebből mi lett? a legnagyobb tettem, hogy párszor az éjjel közepén felkelve velencébe menekültem, mert épp vezetni volt kedvem, és egy igazi tejszínhabos kávére reggel, meg a tenger illetára. de a világ vége az üveghegybőven előttem van.

döbbenetes, hogy az ember milyen hirtelen felnő, hogy milyen hirtelen nevetségessé válik számára az a dolog, amit régebben, tátott szájjal nyálcsorgatva bámult. ha valaki levetíti nekem 6 évvel ezeletőtt mondjuk a mai reggelt, vagy 1 átlagos napom, gondolkodás nélkül apám sorsát követtem volna, az öngyilkot választom. szánalmasabb és kicsinyesebb halál minek is. 

talán a megszokás a legjobb szó erre. megszokod, hogy monoton módon éled a kicsinyes, anyagias világban zajló életed, magadra veszed a sok millió ember által is hozott álarcot, és belehazudod a világba, hogy elégedett, boldog és főleg szerencsés vagy. a szart kisapám, nem vagy több, mint egy modern kori rabszolga, aki a saját emberi gyengesége rabja, aki önmagától állt oda a saját maga által teremtett démon elé, és veti elé a szívét, alalkét, az érzékeit, az akaratát, és szinte könyörgi, hogy a szolgaságba hajthassa fejét. kötelékek, ettől leszünk emberek. mert nem erről szól minden? lakás, kell hozzá minimum 1 kötelék, úgy hívják bank. ezzel aztán 20-30 évre - kezdőtőkétől függően - le is kötöttük magunkat. kell ugye autó, mert az státuszszimbólum, meg aztán a szomszéd gézának is olyan szép nagy autója van - igaz, hogy a gizivel ketten tengődnek, és csak a hitelek, meg a családi botrány elkerülése tartja őket egyben, meg a gizi közelgő terhessége; de erről persze kifelé senki semmit nem lát, csak a nagy és szinpadias mosolyokat, a szintén hitelből fedezett horvát nyaralásoka, miegymást - pedig csak ketten vannak, akkor nekem iskell egy hatalmas, kihasználatlan benzinzabáló. kell ugye társ, mert az ember társas lény. ahhoz ugye, hogy megmutassuk a világnak, hogy mennyi böszmék vagyunk, kell ugye egy házasság, mert oott jól lehet kinézni és egszer látni kell a kati nénit, aki a férj/feleség hatvanhatodik szar senki rokona, és 20 éve nem is láttuk, de sértődés volna, ha nem volna meghívva. mire ezt is lejátszuk, már megint egy hitel, jobb esetben mondjuk ez a fatert + a mutert terheli, mert azt ugye a hagyomány szerint ők állják. fiús apák ilyenkor sóhajtanak fel sokadszorra elégedetten... aztán ott van uge a munkahelyünk, aminek segítségével elő tudjuk teremteni a fent említett hitelek fedezetét. és máris megpecsételtük a saját sorsunkat. máris akaratunk, de főleg tudatunk ellenére is, modern kori rabszolgákká váltunk. és ezzel el is dőlt a meccs. innen gy megoldás van, a lottó 5ös, vagy a leszarom tabletta. a lottó 5ös elég ritka, aki ebben bízik, annak max. az öngyilkot ajánlom, hacsak nem akar földönfutú lenni. a leszarom tabletta lehet jó 5let, de ez meg nehéz. én is ebbe a táborba tartozom. várom, hogy hátha történik egyszer valami oylan az eéltben, ami rákényszerít arra, hogy változtassak. szerencsére nincs akkora hitel a nyakamban, hogy ne legyen belőle kiút belátható időn belül, és a módja is megvolna, mégis a motiváció hiányzik, ahhoz, hogy egy szép, vagy ronda reggelen, fogjam az egészet, írjak egy levelet, és itthagyjak mindent  tetves picsába, és végre elkezdjek ÉLNI. persze a terv kész. elindulni némi pénzzel, és megállni, ahol kedvem tartja. ott kicsit ejtőzni, keresni valami munkát, amiből annyit meg tudok keresni, hogy megéljek, és a következő helyre utazhassak. eldobni mindent, internet, telefon, tévé, minden olyan javat, ami tulajdonképp nem más, mint amit a társadalom és az emberi fejlődés ránk erőszakol. kellenek ezek? kérdezem én, kellett volna az ősembernek az internet? jobb lett volna tőle az élete? nem szürkült volna el, butult volna el már ott és akkor az agya? lett volna ipari forradalom, olimpia, egyáltalán feltalálta volna a tüzet, ha ezek a dolgok mind az ölébe lettek volna pottyantva? nem vagyok kommunista, nem vagyok a fejlődés ellen, nem vagyok földhözragadt. de mégis elegem van abból, hogy másról sem szól az élet, minthogy internet, facebook, iwiw, és hasonló szarságok. függők vagyunk, még ha nem is drog, alkohol, vagy nikotin. ez sokkal rosszabb. az információ és az élevezetek érték nélküli föggősége ez.

jaj, oylan szívesen mennék most a fenébe, hagynám itt a bánatba az egészet, kikapcsolni a telefont, és menni bele a nagy világba, és nevetni mindn statisztán, aki itt ragadt. mint madár, akinek a szárnyát tépték, koszos kiskölykök, a csel kedvéért. de nem gondoltak tovább, nem vették észre, hogy az élettől, az álmaitól fosztották meg azt a madarat, egy életre.

a választás itt van: lehetünk szárnyaszegett madarak, rabjai a saját életünknek; vagy lehetünk azok, akik az életet élik, úgy, hogy minden nap számítson!

az e heti beszélgetés terméke. igazi gyöngyszem ez is. ennyit a kommunikációról...

ez a 2 betű így együtt már-már legendává vált a világban. neves színésznő, egy lassan, de biztosan elkészülni látszó kultúrális oldal, egy nem annyira neves, de kolléganő, és hát persze a mi jelünk is. merthogy az MM, így egyben, nagy betűvel - hogy ne tűnjek szerénytelennek - a mi kis csipit csapatunk mottója, ha a mégoly magas mozijegy árak és a szinte megjelenéssel együtt torrentre vágott verziókkal szemben is beülünk egy filmvetítésre. pontos és szabatos jelentése: marketingmozi. a régi szép idők felidézésének okán, és mert azért volt bennünk hátsó szándék is, hagytuk magunkat szancsókával rábeszélni, hogy a régi hagyományt felelevenítve, kisfüleki elcipeljen minket moziba. a film első hallomásra a szokásos receptet követte, melyet ágitól elvártam, szirupos, limonédá, nyílvánvaló halhatatlan és holtig tartó szerelemmel. általában az ilyen filmeken én csak a kísérő vagyok, mert ugye tudjuk, hogy érzelmileg egy gorilla is magasabb szinten jár, meg aztán a sok nyálas szart azért nem igazán szeretem. így aztán felmentem az amúgy általam nem sokra tartott - eredet, és hasonló esetekből okulva - kritikákkal megáldott origóra és megnéztem a film rövid kommentjét. ott azt írták nagyjából, hogy ajánlják azoknak, akik nme az átleg szirup, "fantasztikus sztárszínészekkel" eladni kívánt fosra kíváncsiak. nos, ettől egy kicsit nőtt a lelkesedésem, bár féltem, hogymi van akkor, ha valami szekszuálisan kiéhezett, telesírt zsebkendőkkel magát körbevevő, piros orral otthon szipogó, elcseszett bridzsitdzsonsz utánzat írta a kritikát, aki épp ezután lett öngyilok áldozata. mindegy, elhessegettem a gondolatot, és csakazért is jól akartam amgam érezni, lévén, mostanában nem nagyon volt alkalmam a fejszellőztetésre, meg a társasági lét gyakorlására. meg aztán a kisfülekivel mozizni és úgy általában együtt lenni, mindig is kedvemre való volt, mert az bíz isten egy áldott asszony, és amúgy is jókat szoktunk mulatni mindenen. anyikó meg a hab a tortán, mindig szolgálgtat valami mosolyogni valót, azt az asszonyt is vinném a lakatlan szigetre, ha egyszer mégis szökésre kerülne a sor. ha másra nem, kajának jó lenne :)))

szóval a mozi tényleg nem egy 7köznapi, minden hálivúdi sarokban termett forgatokönyfutószallagon nyomatott, aktuális szátrokkal eladni kívánt eposz volt. volt eleje, sava, borsa, volt benne élet, néha talán túl sok is (ennhetevéj kipakolta magát, meg az ember is elég sokszor mutogatta a fenekét, miegymás), deez meg adtak egydiszkrét bájt a dolognak. valahogy úgy érzem, hogy tényleg magragadták azt a helyzetet, mikor a hús élvezete az, ami miatt együtt vagy valakivel, akiről pont kurvára leszarod, hoy amúgy kifija borja. természetesen nem lenne lávsztori, ha nme vola benne meg az a szál, mikor ez a drasztikus húsimádat átfordult egy kicsit lágyabb és érzemesebb valamivé. de ezt sem úgy tette, mint a legtöbb hasonló film. nem volt benne az az éles ellentét, inkább lágyultak a karakterek, lágyultak a húsmarcangolások, és fokozatosan volt felépítve a színészi játék is. ahogy a srác, és az érzelmeit elfolytó csaj fokozatosan ébredt rá, hogy ennél itt valami több van, mint egy jó kis dugás a ház hátamögött a kukáknál. nekem ugyan dzsékről a túl a barátságon jutott mindig eszembe, ennről meg a neveletlen hercegnő, de hát lássuk be, eljutni ezektől a filmektől ide nem kis út volt. enn esetében beszélhetünk persze csak a növekedésről, hiszen dzsék a szerep és a karakter miatt is visszalépés azóta, de akkor is. zseniális volt, hogy nem voltak agyonsminkelve, hogy látható volt, hogy van köztük összjáték, volt az egész filmben valami oylan kedvesen fanyar dolog, amitől én elhittem, hogy lehetnének a szomszédaim. akikről az életben nem mondanám meg, hogy ezek ketten nem élnek együtt életük végéig, hogy ezek közül valakit elragad az élet realisztikusan gusztustalan mivolta. bár a film végét nyílván nem írom meg, legyen elég annyi, hogy az általam nem szenvedett hepiend, megvolt. igaz reményt keltettek bennek, de csalfa vak remény volt ez csupán, a nem megszokott befejezéshez. mégsem bántam, hogy így lett vége, ezek ketten megérdemlik egymást.

jó este volt, remélem hamarosan kisfüleki is visszatér közénk, és akkor ezek a mozik is renddszeresebbek leszenek, mert kell...

vv után szabadon, én is kulturbarbárkodtam a 7végén :(úgy látszik, tényleg a retro lesz a divat, ezt a kultúrbarbár kifejezést, mi anno '980as években haszálntuk a szakbarbár kifejezéssel együtt. apám mondogatta nekem sokat, mert az a "szent" ember tudta, akkor még, hogy valójában semmihez sem értek, csak játszottam a fejem. azt az élet közben megtanított/rákészerített, hogy nem csak szakbarbárkodjak, hanem valamihez értsek is. így aztán kissé nagyképűen, amit épp csinálok, ahhoz értek :) szóval azt kell, hogy mondjam, hogy sztem nem jogos a vv szereplőjénak álláspontja, vagy legalább is nincs tisztában a szó jelentésével. de mondjuk ezt pont leszarom, csak közben az élet azt dobta, hogy magam is azzá váltam. azt hiszem az egyértelmű, hogy mit gondolok úgy általában a társas  együttélésről, párkapcsolati miegymásról, vagy úgy áltlaában arról, amit próbálok újra tanulni az elmúlt, lassan 1,5 évben. ettől függetlenül megkaptam a tükröt, bele a pofámba, még ha nem is pontosan akkor és ott jöttem rá. kell egy kis idő az én koromban meg főleg, hogy az ember kicsit rágondolkodjon a tirpákosságára, vagy egyáltalán hagyja leülni a dolgokat. történt ugyanis, hogy a 7végén a szabadásgolások, meg a nyaralás lett a téma. én meg azt tettem, amire azt hittem, hogy korom és önzetlenségem miatt nem fogom már, pláne úgy nem, hogy korábban épp én voltam aki erre felhívta a figyelmet. mi helyett ugyanis énben gondolkodtam. ez persze akkor nem esettt le, csak miután ráalusdtam, meg úgy elkezdtem gondolkodni rajta, hogy mi a fasz okom és jogom volt nekem felkapni a vizet. pont nekem, aki elvileg a felnőtt, aki elvileg kezeli vagy legalább is azt mutatja, hogy kezeli a problémiát. aztán arra gondoltam, hogy esetleg kihazohatott a sodromból az, hogy én még csak tervezni sem, vagy álmodni sem mernék arról, hogy nyaralás, abban a helyzetben, amiben most vagyok, de arról meg ugye nem beszéltem, tehát a kultúrbarbárkodásra az sem mentség. végül aztán rájöttem, hogy azt hiszem, hogy nem igazán van mentségem arra amit tettem, leginkább az önzőség, és a tudat, hogy nem vagyok még mindig képes arra a - mások által joggal elvárt - minimumra, hogy miben gondolkodjak, az én helyett. önzőség volt, sőt továbbmegyek, aljasság; mert vagy tisztán a tényekre kellett volna hagyatkozni, hogy nincs és valszeg nem is lesz miből elmenni nyaralni, vagy meg kellett volna mondani, szintén nyíltan, hogy közel 1,5 év is kevés volt, hogy a bogár agyamba verjem, hogy kapcsolatban élés, az bizony társadalami kötelezettségekkel is jár. most tényleg azt hiszem, hogy nem vagyunk egymásnak valók, hogy nem lenne szabad egymás idegszálait és érzelmeit cincálnunk, amíg ilyen sivár vagyok ebben a kérdésben. hogy nem volna szabad azt mondani, hogy lesz ez jobb is, mert mi van, ha tényleg nem lesz jobb, ha nem tudok nyitni és valóban társ lenni? egyszerűen annyira az járt a feejemben ,hogy be akarják osztani az időmet, alakalmazkodni kell valakihez, vagy valamit úgy kell csianálni, kimondani, rábólintani, ahogy azt  valaki akarja, aki nem én vagyok, hogy nem is tudom, szinte bepánikoltam. még szerencse, hogy nem személyesen történt a dolog, mert akkor lehet, hogy még a szemeim is vérbe forogtak volna, mint halálra ítéltnek, mikor a nyakára húzták a kötelet. még nem tudta, hogy mi vár rá, de látta azelőtt tucatnyiszor, és magától ettől a gondolattól produkálta a tüneteket. egyszerűen nem járja, hogy iylen legyek. de a borzasztó, hogy nem tudok ellene mit tenni, bármennyire kapálózok, nem ment, ismét. pedig csak tervezgetés történt, semmi más. csak beszélgetni próbáltunk, mint 2 felnőtt, értelmes ember. aztán nem ment ez sem. mi lesz hát, ha komolyra fordul a dolog? mi lesz, ha valami csoda folytán mégis előkerül a nyaralódásra való pénz? mi lesz, ha pont akkor pánikolok be, és mondom azt, hogy köszi de köszi nem? vagy megjátszom, hogy persze jól érzem maga, azt közben meg a hátam közepére kívánom az egészet? vagy mi van akkor, ha nekem épp akkor nincs kedvem nyaralódni menni, mert én épp akkor akarom a rendes évi önsajnálatba folytani magam? vagy ha ezzel is úgy járunk mint általában az ajándékokkal, hogy a kitörő öröm és lelkesedés elmarad? akkor mi lesz? szóval tele vagyok továbbra is kérdésekkel és kétségekkel, részben magamat illetően.

ettől függetlenül, kultúrbarbárkodtam én is ;( amit szégyellek, mert nem helyesen, nem úgy reagáltam le a dolgot, ahogy azt magamtól elvártam volna.

ami eddig kimaradt, merthogy ugye gojézuskáztam, akkor meg nem igazán van kedvem, erőm, ihletem az írásra. az a kis szaros folyton ott liheg a nyakamba, aki édes, mint valami kiskutyafüle követ, bármerre vonszolom a dagadt testem a lakásba. egészen kis muris, nem is tudom...ja de igen, a lesz ez még így se című, méltán filmtörténeti remekműben van ey jelenet, amikor az amúgy szupertehetséges és fantasztikus helen hunt a rákot eszünk jelenetben vicceli meg a pincért, nem értvén, hogy az miért követi őt bármerre a poharával a kezében. nagyon mókás jelenlet, én is eljátszottam kicsi gojézuskával, mert oylan édi volt, ahogy követett, mint egy kis deketív. na de nem ez a lényeg, hanem pénteken pont időre lett kész a kaja, jött csucsuka, azt akkor ettünk, ittunk még többet beszélgettünk, meg a hülye settel kellett játszani, nylaván én voltam a legbénább, bár aki kitalálta azt a játékot, azzal játszatnám végig. este romantikusan és szarrá fagyva hazakisértük csucsukát, hogyaztán hazaérvén már készülődjünk majd a szilveszteri kötelező jópofira. a terv az volt, hogy anyáék, aztán óváros tér. na, ebből az lett, hogy mire hazaértünk, kértem gomezt, ha lehet ne szóljon hozzám. én nem értem, ha valaki iszik, miért kell azonnal kretén állattá vedleni. pláne nem értem, miért nem lehet emberekben megbízni, miért nem lehet, szó arról, hogy egy eksz is lehet barát, és csak az, nem több. sőt beleképzelni is felesleges bármi egyebet is a dolgokba, mert nem volt, nem is lesz, és a lehetőség is bánt, és bosszant, sőt megalázó is volt, amit mondott. így azátn elkerülvén a vitát, és a további veszekedést, esetleg, azt, hogy kimondjam, amit akkor gondoltam - hogy bár tavaly én kértem, hogy maradjon, az idén legszívesebben hazaküldtem volna, arra a kijelentésére reagálva, amit tett. de nem mondtam semmit, inkább hallgattam, és bölcs maradtam, ahogy a mondás is tartja. így aztán az éjfél már ágyban párnák közt ért. igaz nem aludtam még, csak félálomban voltam, de nem volt kedvem és erőm reagálni gomez jókívánságára. valszeg azért érezhette ő is, hogy kicsit tlaán messzire ment, mert reggel (szemtelen módon, majdnem délben), mikor végre sikerült kinyitnom a szemem, már sürgött a konyhában, reggeli gyártás okán. nagyon kis kedves volt, nem volt hát mit tenni, meglágyította megint a kő szívemet. lassan elfelejtettem, hogy mennyire utálom is, és elpárolgott a mérgem, ő meg maradt...szerencsére. amúgy meg jól teltek a napok, voltunk ázni, meg főni a gőzben, meg koriztunk is, meg jókat ettünk és beszélgettünk. nem hiányzott, hogy nem mentünk sehova szilveszterkor, meg a nyüzsi, jó volt most kicsit lenyugodva, egymással lenni inkább.

alapvetően -leszámítva a totális anyagi csődöt - egész jó kis év volt ez. sok mindent másként csinálnék nyílván, ha előre tudnám, hogy minek mi lenne a következménye, de azt hiszem nem bántottam meg senkit, leglaáb is nem akarattal, és nagyon rossz ember sem voltam 2010-ben. ha mégis, akkor az idén igyekszem még jobb lenni, és még több időt magamra szánni, mert abból sosem elég, hogy önmegunkat kiismerjük, épüljünk, okosodjunk. több isőt szánok az idén gomezre is, remélem végre eljutunk nyaralni, leagalább pár napra.

igyekszem ide is rendszeresen jönni és mesélni

a tegnapi nap a családé volt megint. eleve az volt a terv, hogy meghívom anyát + a nünüt egy kis karácsonyi dőzsre, hát aztán 24-én a nünü okosan célzott is rá, hogy akkor jönnek és megnézik a fát. és akkor kapva az alakalmon, mondtam, hogy hajaj, nem csak fanézegetés leszen, hanem bizony ebéd is. úgyhogy a 25 a döglésen kívül azzal telt, hogy előkészültem a főzéssel, megfőztem a levest, elkészítettem a salátát, meg a húst is bepácoltam. természetesen ricsike nem tudott nélkülem létezni ezen a napon sem, így a komplett karácsonyra kapott légiót, meg sárkonyokat, és a bánat tudja miféle műanyag kuruzslókat átrángatta a lakásba, alaposan szétpakolt és ott játszott. én sem, meg az anyja sem értette, hogy mennyivel jobb nálam játszani, mint otthon, de annyi baj legyen, engem mondjuk nem zavart, elfért bőven :)

aztán tegnapra már csak a koszosabb és persze büdösebb melók maradtak. panírozás, sütögetés, miegymás.

a zene szólt, az idén először egész nap karácsonyi zenebona szólt, köszönet érte a holland sky rádiónak, nagyon jó kis karácsonyi muzsikákat pengettek, közben gyertya, füstölő, mindenféle jó kis karácsonyi illatokkal, meg a hangulatom is egész jó volt, szóval leszámítva, hogy egyedül voltam egész szép kis karácsony volt ez az idei. végre nem arról szólt, hogy ki kinek mit és milyen összegben, meg hasonlók, hanem volt benne egy kis meghittség, egy kis család, meg hasonló konvencionális szarságok.

a levest leszámítva - ami bár paradicsomból készült - nem igazán lett paradicsom íze, gondolom valami génkezelt szar volt, életében nem látott se napot, se mást. mindegy, szóval a paradicsom leves volt, utána fokhagymás flekken, meg rántott vietnámi halacsak, ami nagyon hasonlított a tonhalhoz, igazán nagyon finom volt, ahhoz képest, hogy nem vagyok odáig a halért. köretnek fűszeres burgonyát készítettem, meg egy kis házi salátaféle volt mellé, mindenféle zöldséggel, meg sajttal, magokkal. a desszertet egyszer már kipróbáltam, angol barátosnénk, nigela receptjét ültettem át egy kicsit a saját ízvilágomra, egy kis kandírozott naranccsal, meg fügével, tejszínnel. az valami földön túli lett, olyan íze volt, hogy azt hittem a lányok elalélnak tőle.

a lakás is nagyon tetszett nekik, meg a fa is, szóval egyértelmű siker volt a tegnapi nap. a nagy zaba után aztán kimentünk a szokásos temetői körre, majd felmentem anyáékhoz, ejtőzni kicsit, aztán onnan, a metsző sarkvidéki hidegben elmásztunk az 5 percre lévő templomig (idén már másodszor!!!), hogy a karácsonyi orgonakoncertet meghallgassuk. tavaly is elvoltunk, nekem tetszett akkor is, bár egy kiicsit talán lazulhatna az egyház, és elmehetne némileg a lágyabb, világibb zenék irányába, bár akkor is jó volt. az idei hoszabb is volt, és muzikálisabb is, és a lényeg, hogy ének is volt. az idén hallgatóság is volt bőven, tavaly alig páran lézengtünk, az idén majdnem tele volt a templom. nagyon szépen énekelt a hölgy, és az orgonajáték is szép volt. nagyon jól éreztem magam, leszámítva, hogy szarra fagytam.