hosszú idő óta először, ma végre megint volt egy kis időm arra, hogy csak üljek az ágy szélén, nézzelek, és csodálkozzak a természet eme csodájában, ami te vagy nekem. tudom, hogy nem hosszú életű ez a dolog, tudom, hogy ennek a kis időnek is lassan vége lesz, amikor ismét útnak kell indulnod, amikor megint át kell élnem, hogy reggel hiába nyúlok az ágy azon oldalára, ahol te szoktál aludni. hogy nem hallhatom a lélegzeted, hogy éjjelente nem forgolódsz mellettem. ilyekor az idő is lassabban megy, szinte vánszorog. tudom, hogy a kezelések miattam, értünk történnek, tudom, hogy mindez egy szép napon, mikor rád nézek, te rám emeled tekinteted, majd a közös gyermekünkre nézünk, ezek a dolgok már mind csak szomorú és megfakult emlékek lesznek. addig viszont kín minden, ami elválaszt tőled. magam sem gondoltam volna, hogy létezhet még szerelem, mely ezt az érzést hozhatja kemény lelkembe. emlékszem arra a koszos, forró nyári napra, mikor megpillantottalak ott a tengerparton. mint ostoba kis fruska, rugdostad a habokat, közben folyton nevettél, és ijedős léptekkel szaladtál a homokban, nehogy a víz, kecses lábadhoz érjen. már akkor tudtam ,hogy ez a kacagás nekem kell. és kell a hozzá tartozó lány is. amikor téged megláttalak dobbant meg ismét a szívem. annyi mocsok, annyi szenny után, az átmulatott éjszakák, az ágyról ágyra járás, mind csak mellékzönge volt, ami előtte és azóta vagyok. neked köszönhetem, hogy élek egyáltalán. tőled lettek céljaim, tőled érzem, hogy nem hiába vagyok e földön. meglátni, és beléd szeretni, ez volt nekem akkor ez a nap. és a csoda, hogy pár hónappal később újra elém vetett a sors. mint egy álom, úgy léptél a semmiből elő, úgy bukkantál fel a tömegben, mint a víz, melyet jézus kettéválasztatott, úgy vetett elém az élet, és adott nekem egy második lehetőséget, hogy most éljek is vele, és legyen bátorságom eléd lépni, és a gyönyörű szemeidbe nézni. ez a pillantás megpecsételte sorsom, és egész hátralévő életem. tudom, még azóta is, ma is ,hogy te vagy az életem, tőled és miattad kel fel reggel a nap. és hálás vagyok azért is, hogy a kínokkal, és a lemondásokkal teli napokon is, te tartod mindkettőnket a lelket. te már látod,ami bennem még csak körvonalazódik, te már érzed, hogy egyszer talán tényleg hárman lehetünk. nekem ez már rég nem számít, én erről mér rég lemondtam, mert nekem fontosabb, hogy boldogok lehessünk, hogy amikor csak tehetjük egymás mellett lehessünk. én már csak miattad élek, miattad vállalom most is azt, amit vállalok. miattad kelek útra, hogy meglegyen mindenünk, hogy a szükséges gyógyszerek miatt ne múljon semmi. lassan indulnom kell édesem, lassan megint távolabb kerülök tőled, te szépséges asszony. te, akinek a mosolyának emléke feledtet velem minden napot, amit távol kell töltenem, a bombák árnyékában, a pokol közelében.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.