reggel

2011.01.26. 16:16

Esős reggelre ébredt aznap. Álmosan, szinte még félálomban kászálódott ki az ágyból. Próbált a legnesztelenebb hangon mozogni, nehogy felébressze a lányt. Nagyot nyújtózott, majd megvakarta hátsóját és eligazgatta a nadrágját magán. Kiment az apró lakás, apró konyhájába, megszokott precízségével eszkábált egy kávét, de azt is csak lassan, komótosan. Nem volt hova sietnie, nem volt miért rohannia. Szerette ezeket a reggeleket. Ez csak az övé volt, még minden csendes, nyugodt. Szerette, hogy ilyenkor még nincs zaj, nem járnak a buszok, az autók, nem rázza az apró lakást a magasvasút. Megállt az ablak előtt, lazán az ágy táblájára ült és bámult kifelé. Nézte az esőt, ahogy játékosan csordogál az ablaküvegen, eljátszik egy-egy görbületen, és ahogy újra erőre kapva, vagy utánpótlástól felbátorodva iramodik tovább a párkány felé. Némelykor még szemével is követte a véget nem érő cseppek útját, nyakát nyújtva nézett utánuk, míg csak tócsává nem értek. Ma reggel nem volt kedve ehhez, kissé fáradt volt. Kába az éjjeli beszélgetéstől, a sextől, az alvatlanságtól. Szerette ezeket a reggeleket, ezek voltak a mentsvárak, ezekért a reggelekért szerette az őszt. Ilyekor minden kicsit nyugodtabb, békésebb, már a téli csend szaga lepi el az utcákat, készülve a szürke és hideg napokra. Ezeken a reggeleken másik különösen kedves szokása volt, hogy nézte, ahogy a lány az ágyban fekszik. Kortyolgatja a forró kávét és közben eljátszik a gondolattal, felidézi a pillanatokat, ahogyan előző este a lány szenvedélyesen követelte tőle a csókot, vagy mikor épp pajkosságával hencegve kitért a csókok elől, ezzel bosszantva és izgatva fantáziáját, hogy aztán még szenvedélyesebb és még hevesebb módon érjen össze ajkuk. Szeretett ezekkel az emlékekkel játszani ezeken a komótos, kicsit lassú reggeleken. Szerette a lány apró törékeny testén legeltetni a szemét; képzeletében viszontlátni, ahogy az nyög és vadul mozgatva csípőjét követeli a szerelem beteljesülést. Szerette a lány arcát, a gyönyörtől, a kéjtől, kipirosodott orcákat, a hosszú haját, mely tomporát nyaldosta. Ilyenkor reggel, ezeken az álmos ébredéseken nem is hasonlított ahhoz a vadmacskához, aki szinte követelte, hogy tegye megáévá. Szerette ezeket reggeleket, mert ilyekor láthatja, milyen kincset kapott az élettől. Ahogy ott aludt, békésen, szinte mozdulatlanul, a takaró alól kikandikáló lábakkal, gyűrött arccal. Ilyekor mutatta meg magát igazi arcát, amilyen valójában. Szerette, ahogy halkan nyögve fordult egyik oldaláról a másikra, ahogy alig hallható szuszogása belengte a parányi szobát, ahogy haja az arcába borult. Akkor érezte, hogy él. Ilyekor gyúlt benne a leghevesebb vágy, hogy bebújva a lány mellé, hideg lábával végigsimítsa annak puha bőrét, hogy aztán mosolyát azonnal csókkal fojtsa el és szót se engedjen a cicás tiltakozásnak, kezével felfedezőútra indulva vágyat keltsen a szeretett nőben.

A bejegyzés trackback címe:

https://motki.blog.hu/api/trackback/id/tr822615678

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása