tekintettel bámulok vissza a múltba. időm, mint a tenger az elmúlt 7en, úgyhogy kicsit lett időm, magammal és a dolgaimmal, a megtett úttal foglalatoskodni. az ugye ismeretes, hogy szociális létem miért lett olyan, amilyen. megvallomm, hogy most már kezdek átfordulni, kezdem egy kicsit nevetségesnek érezni ezt a tom&jerry játékot. de hát ez van, én meg úgy döntöttam kissé félreállok és messzebről szemlélem a dolgokat.

szóval meló még ugyen nem röhejesen sok, meg aztán esténként, rá is értm, szóval egy kicsit elkezdtem összegezni az elmúlt éveket. feljöttek a mi minden lehettem volna, mi mindent szerettem volna, ami mellett feljöttek a mi lettem, mit tettem dolgok is. megmondom őszintén vannak dolgok, amiket sajnálok, hogy nem valósultak meg, vagy nem szántam elég időt neki, de ezektől eltekintve nem sok mindent bánok. itt van például az írás, amit viszonrt nagyon. ha belegondolok, régen csak lehúnytam a szemem és már jöttek is az 5letek, a gondolatok. vagy egyszerűen felültem a buszra, és míg odaértem a suliba, vagy 2-3 történet született a hangyányi agyamban septében, mindössze annyi befektetéssel, hogy néztem a buszra fel, vagy leszálló polgárokat. ez hiányzik talán a leginkább, annyira szürkének, tucatnak és semmilyennek érzem magam, hogy az már nekem rémisztő. emlékszem a karakterekre, akikről a "mesék" szóltak, néha szépek, néha rondák, a mese szövetétől függően. most meg , mintha burokban élnék. monoton egymás utáni napok, a rabszolgák lehettek anno ilyenek, semmi önnálóság, semmi, ami nem a munkának a gazda kegyének szolgálatában történik. persze engem nem valami agórán választottak ki, hogy aztán nap nap után másszam a dohányföldet, éjt nappal váltogatva egyetlen gondolatom legyen, hogy elkerüljen a munkafelügyelő korbácsát. én magam hajtottam rabságba a fejem, magam választottam az önkéntes leépülést. mintha apám látnám önmagamban, az elmúlt időben egyre többet jut ez eszembe. az meg nagyon gáz, ismerve engem, hiszen míg élt sem nagyon tudtunk egymással azonosulni, azt leszámítva, hogy gyártási eljárásom során nem kis szerkezeti hozzájárulást tett, illetve, hogy a nevét adta nekem. félreértés ne essék, tisztelem, de hogy egyszer magamban azt kell, látnom, hogy arra az útra léptem, amit benne oly nagyon nem szívleltem, hát kissé fura. elrettentő életem lett, így visszanézve ezt a 6 évet. azt hiszem, hogy ez volt a sorsfordító, mióta a munka igájába hajtottam fejem. kellett ehhez persze sok minden, de a fő hiba én magam vagyok. oylan szinten szürkültem be, látókörileg, emberileg, agyban, mindenhogyan, hogy ha azt mondom, ha szembejönnék az utcán magammal, azt hiszem életem fő karakterét, a szánalomra méltő kis porontyot látnám meg. szinte könyörög ez a karakter a halállal végződő novelláért...

és ez elrettentő számomra. hogy egy kis csinovnyik szintjére süllyedtem. hogy az álmok beteljesülése addig tat, hogy a számlák és a megélhetés havi gondjait letudjam. 1-1 kisebb séta, vagy sport, vagy valami kirándulás, már maga a beteljesülés.

nevetséges. kiskoromban oylan ritkán tettük ki a lábunkat a városból - leszámítva az évi 1-2 alkalmas külföldi, felvágós nyaralást, valamely szoci testvéroszágba - hogy azt képzeltem, hogy a városon kivüli világ egy egészen más ország. akkor még volt bennem élet, még volt fantáziám, akkor mindig arról álmodtam, ha nagy leszek én bizony nem fogok megállni addig, míg meg nem találom az üveghegyen túl, és attól is messzebb, ahol a kurta farkú malac is túr, a világ valamely szegletét. ott aztán jó nagyot kiáltok, és csak szívom magamba a sok élményt, a sok kultúrát, a bábeli zűrzavart. ebből mi lett? a legnagyobb tettem, hogy párszor az éjjel közepén felkelve velencébe menekültem, mert épp vezetni volt kedvem, és egy igazi tejszínhabos kávére reggel, meg a tenger illetára. de a világ vége az üveghegybőven előttem van.

döbbenetes, hogy az ember milyen hirtelen felnő, hogy milyen hirtelen nevetségessé válik számára az a dolog, amit régebben, tátott szájjal nyálcsorgatva bámult. ha valaki levetíti nekem 6 évvel ezeletőtt mondjuk a mai reggelt, vagy 1 átlagos napom, gondolkodás nélkül apám sorsát követtem volna, az öngyilkot választom. szánalmasabb és kicsinyesebb halál minek is. 

talán a megszokás a legjobb szó erre. megszokod, hogy monoton módon éled a kicsinyes, anyagias világban zajló életed, magadra veszed a sok millió ember által is hozott álarcot, és belehazudod a világba, hogy elégedett, boldog és főleg szerencsés vagy. a szart kisapám, nem vagy több, mint egy modern kori rabszolga, aki a saját emberi gyengesége rabja, aki önmagától állt oda a saját maga által teremtett démon elé, és veti elé a szívét, alalkét, az érzékeit, az akaratát, és szinte könyörgi, hogy a szolgaságba hajthassa fejét. kötelékek, ettől leszünk emberek. mert nem erről szól minden? lakás, kell hozzá minimum 1 kötelék, úgy hívják bank. ezzel aztán 20-30 évre - kezdőtőkétől függően - le is kötöttük magunkat. kell ugye autó, mert az státuszszimbólum, meg aztán a szomszéd gézának is olyan szép nagy autója van - igaz, hogy a gizivel ketten tengődnek, és csak a hitelek, meg a családi botrány elkerülése tartja őket egyben, meg a gizi közelgő terhessége; de erről persze kifelé senki semmit nem lát, csak a nagy és szinpadias mosolyokat, a szintén hitelből fedezett horvát nyaralásoka, miegymást - pedig csak ketten vannak, akkor nekem iskell egy hatalmas, kihasználatlan benzinzabáló. kell ugye társ, mert az ember társas lény. ahhoz ugye, hogy megmutassuk a világnak, hogy mennyi böszmék vagyunk, kell ugye egy házasság, mert oott jól lehet kinézni és egszer látni kell a kati nénit, aki a férj/feleség hatvanhatodik szar senki rokona, és 20 éve nem is láttuk, de sértődés volna, ha nem volna meghívva. mire ezt is lejátszuk, már megint egy hitel, jobb esetben mondjuk ez a fatert + a mutert terheli, mert azt ugye a hagyomány szerint ők állják. fiús apák ilyenkor sóhajtanak fel sokadszorra elégedetten... aztán ott van uge a munkahelyünk, aminek segítségével elő tudjuk teremteni a fent említett hitelek fedezetét. és máris megpecsételtük a saját sorsunkat. máris akaratunk, de főleg tudatunk ellenére is, modern kori rabszolgákká váltunk. és ezzel el is dőlt a meccs. innen gy megoldás van, a lottó 5ös, vagy a leszarom tabletta. a lottó 5ös elég ritka, aki ebben bízik, annak max. az öngyilkot ajánlom, hacsak nem akar földönfutú lenni. a leszarom tabletta lehet jó 5let, de ez meg nehéz. én is ebbe a táborba tartozom. várom, hogy hátha történik egyszer valami oylan az eéltben, ami rákényszerít arra, hogy változtassak. szerencsére nincs akkora hitel a nyakamban, hogy ne legyen belőle kiút belátható időn belül, és a módja is megvolna, mégis a motiváció hiányzik, ahhoz, hogy egy szép, vagy ronda reggelen, fogjam az egészet, írjak egy levelet, és itthagyjak mindent  tetves picsába, és végre elkezdjek ÉLNI. persze a terv kész. elindulni némi pénzzel, és megállni, ahol kedvem tartja. ott kicsit ejtőzni, keresni valami munkát, amiből annyit meg tudok keresni, hogy megéljek, és a következő helyre utazhassak. eldobni mindent, internet, telefon, tévé, minden olyan javat, ami tulajdonképp nem más, mint amit a társadalom és az emberi fejlődés ránk erőszakol. kellenek ezek? kérdezem én, kellett volna az ősembernek az internet? jobb lett volna tőle az élete? nem szürkült volna el, butult volna el már ott és akkor az agya? lett volna ipari forradalom, olimpia, egyáltalán feltalálta volna a tüzet, ha ezek a dolgok mind az ölébe lettek volna pottyantva? nem vagyok kommunista, nem vagyok a fejlődés ellen, nem vagyok földhözragadt. de mégis elegem van abból, hogy másról sem szól az élet, minthogy internet, facebook, iwiw, és hasonló szarságok. függők vagyunk, még ha nem is drog, alkohol, vagy nikotin. ez sokkal rosszabb. az információ és az élevezetek érték nélküli föggősége ez.

jaj, oylan szívesen mennék most a fenébe, hagynám itt a bánatba az egészet, kikapcsolni a telefont, és menni bele a nagy világba, és nevetni mindn statisztán, aki itt ragadt. mint madár, akinek a szárnyát tépték, koszos kiskölykök, a csel kedvéért. de nem gondoltak tovább, nem vették észre, hogy az élettől, az álmaitól fosztották meg azt a madarat, egy életre.

a választás itt van: lehetünk szárnyaszegett madarak, rabjai a saját életünknek; vagy lehetünk azok, akik az életet élik, úgy, hogy minden nap számítson!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.