kicsit megállok, csak fekszek itt az ágyban, és próbálom összeszedni a gondolataimat. néha, mint valami hülye, aki egy álomvilágban él, magam mellé nézek és keresem a tekintetét. csodálatos az emberi agy, de egyben veszélyes is. úgy képes becsapni bennünket, hogy még mi magunk is elhisszük, ami lehetetlen. miért akkor kell a másik, mikor az nem lehet melletünk? miért hullámokban, és miért a nem megfelelő időben jön az inger, hogy magamhoz húzzam, mélyen a szemébe nézzek, és csak bámuljam?! miért vagyok képtelen akkor és ott szeretni, mikor alkalom adódott rá? miért kell nekem ilyen konoknak, önfejűnek és alkalmatlannak lennem? pedig sokat alakultam, formálódtam. hosszú út van mögöttem, de még mindig nem vagyok erre kész. még mindig hullámzok, mint a tenger, egy álmos reggelen. szeretem a tengert, érdekes, hogy mennyire nem érzem magam itt jól. mennék, rohannék a legszívesebben, valahova ahol reggel a tenger morajlására ébredhetnék, hajnalban a tenger parton sétálni, amikor még nem a nyaralóké a homok, amikor még lassú és háborítatlan minden. szeretem, hogy a homokban még nincsenek lábnyomok, hogy alig néhány idős pár sétál a felkelő nap első sugaraiban gyönyörködve. szeretem a tengert, a friss levegőt, a sós illatot, a sirályok vinnyogását. olyan szép és nyugodt minden. ilyekor lehet a legszebb kagylókat gyűjteni. leülni egy kőre, vagy a csupasz homokba, és hallgatni. nem gondolkodni, nem pörögni, csak ülni és bámulni a semmibe.

csak fekszem itt, behúnyt szemmel és arra gondolok, mi volna, ha együtt ülnénk a parton, vajon elszállna a régi jó érzés? vajon másképp lenne nyugalom? vajon tudnék annyira kikapcsolni, mit eddig? olyan sok kérdés van, amire nem tudom a választ, és amire félnék rákérdezni, vagy ráérezni! félnék kipróbálni, de vágyok is rá. de mi lenne, ha rosszul sülne el, vajon az a továbbiakra is rányomná a bélyegét? megszűnne az intimitása? megszűnne a varázs?

félek. de akarom is! megélni egyszer közösen is azt a csodát, amit nekem jelentenek ezek a dolgok, ezek az érzések. ülni együtt a felkelő napban gyönyörködni, egymás kezét fogva, és csak hallgatni a tengert, a homok suhogását, ahogy a lágy szellő táncra perdíti a homokszemeket, a madarakat, a kikötőből ideszűrődő hajók hangját.

mondom, furcsa az agy, mert ugyanakkor félek is, hogy eltörik az a pillanat, ha ránézek és az látom, hogy nem érzi, amit én érzek, hogy neki ez nem azt jelenti amit nekem. mi volna akkor? mi volna azokkal a dolgokkal érzésekkel akkor? eltörnének? kimúlnának vajon?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.