apró lábán mint ha ráöntötték volna, úgy állt a kis cipellő, melyet épp ma vett. lejtett a tükör előtt még egy táncot, majd halvány mosoly futott át az arcán, csak aki villámgyorsan odapillant az vette volna észre, de talán még az sem. amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan röppent is tovább. szép arca volt, kicsit az idő már meg-megrágta, de attól még szép volt. ha itt lehetett az "arénában" csak akkor élt igazán, ez volt az otthona, a barátja, a társa a szerelme. lételem volt a tánc, a mozgás. nem értett máshoz, nem is akart máshoz érteni. neki épp elég volt, hogy este lejött, megrázta magát, kis törékeny testét meg feszítette, felzendült a jazz, és ő kipörgött az arénába. ez maradt neki, ez jutott neki. ez a kétszer 5 méter, ez a kétszer 20 perc, a rivaldafényből, a sikerből, a csillogásból, mikor mindenki csak őt figyelte, mikor a levegő megfagyott egy-egy jól sikerült és halálpontosan betanult forgás, a zene csontig hatoló és bódító ritmusa. ez volt neki a drog. ez a füstös és züllött hely volt az élete színtere, a mindene. nem volt semmije ezen kívül. és nem is vágyott másra. mesélhettek a neki new york felhőkarcolóiról, a mozgóképről, az autómobilokról, neki az is csak ritmus volt, amire mozgathatta vékony csípőjét. a lokáltól nem messze, egy koszos bérház manzárdján lakott, azt és akkor evett amikor volt épp mit. Minden pénzét lemezekre, és a tudása tökéletesítésére költötte. A jazz, a mindent átható, erotikától és léhaságtól zakatoló jazz, a nyugalmas és a lazító jazz, ez volt és ő. És ha valamelyik szeretője, akit olykor ágyába engedett megkérdezte, hogy mi volt előtte? Ő egyszerűen, annyit mondott: előtte? Előtte nem éltem. Persze nem hittek neki, de ki kérdezősködik, ha egy fiatal lány lábait széttárva szinte könyörög a kéj és az élvezet átéléséért, és annyira keveset beszél, aki annál odaadóbb az ágyban? Kell ennél több egy férfinak? Ugye, hogy nem, hát ő azt adta egész életében, amit elvártak tőle. Adta a hangját, adta a testét, mely a megélhetését biztosította, és adta a testét, ha kedve épp úgy kívánta, vagy ha valami megtetszett neki, vagy csak egyszerűen szórakozni támadt kedve.

Pedig hazudott. Szeretett valaha ő is, voltak neki is álmai, szeretett volna ő is gyereket, tisztesebb életet, biztonságot, és még ki tudja mi mindent. De elvettek tőle mindent, azon az átkozott éjjelen, mikor meghalt…

Ha mélyen lement az emlékekbe, ha nagyon egyedül volt és épp lejárt a gramofon, nem ütötte a jazz taktusait, most is látta, ahogy a babáját, a földre ejtve férje a fosztogató horda puskagolyójától sebzett szívvel a földre rogy. Lassan, előbb térdre, majd egy újabb golyó által, mely a homlokán fúrt magának kiutat a koponyájából, végleg a padlóra bukott arccal lefelé, többé nem kelt felt. ő meg csak eszement módon a vértócsát figyelte, ahogy elárasztotta a padlót a férfi körül. Figyelte ahogy a hűvös éjszakában, a gyertya pislákoló lángja mellett a forró vér gőzölve áradt szét. Úgy áradt el benne is a halál utáni vágy. Gyermekét a férfi szívén keresztülfúródott golyó sebezte halálra. Alig volt öt hónapos. Akkor még hitte, hogy az élet valóban a boldogságról, a hosszú életről, a fényről és feltétel nélküli szerelemről szól majd. De azon az éjszakán elvesztett mindent, megroppant. Csak a zene maradt, a zene feltétlen szeretete, a jazz. Nem voltak többé szükségletei, nem voltak vágyai, nem voltak álmai, csak a tánc, és a napi kétszer 20 perc, amikor a fénybe állhatott, amikor a le nem élt életének táncolt. Ez volt már csupán, és a cipő, melyet néhány napja látott meg egy kis üzlet kirakatában, és ami olyan hívogatón szemezett vele, hogy ő csak állt, megigézte a cipő szépsége. Nézte, majd elfordult, hogy a káprázat hátha alábbhagy, és a pillanat elillan, de nem bírta, és tekintete ismét felé vándorolt. Hagyta, hogy átjárja a vágy, a vére kicsit bizseregjen, majd már át is élte, ahogy szép új cipőjében, a parkettre lép, ahogy a közönség elcsendesül, ő kifestve várja a fényt, mely beragyogja életének azt a kétszer 20 percét. És akkor felcsendül a zene, ereiben csak úgy lüktet a ritmus, szemeit lehunyja, és megmozdul. Lassan, átéléssel, kiélvezve a pillanatot, minden apró pillanatot, amit a sors még elé tesz, amivel talán közelebb kerül a válaszokhoz, a miértekhez.

Nem tudta otthagyni, hosszú idő óta először birtokolni akart valamit. Ez a cipő testesítette meg mindazt, amit elvettek tőle azon az éjszakán. A férjét, ahogy oltalmazó kezével átölelte őt, úgy ölelte bokáját a cipő. A melegséget, mellyel a gyermeke látványa öntötte el, az a kis ember, akit ő hozott a világra, akinek oly keveset adott az élet, aki oly sok lehetett volna és aki helyett neki kellene most élnie, tapasztalnia, és élveznie a mindennapokat. Ez volt az ő családja. Simogatta, becézgette, ahogy mást simogatott és becézgetett volna. Ez volt neki csupán, ennyi volt neki csupán. Kétszer 5 méter azon a kétszer 20 percben, meg a jazz. És az új cipő

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.