kissé fárasztó volt az elmúlt 2 nap. közel 2 000 kilóméter, sok-sok boldog és nem egyszer könnyfakasztó pillanat. jó látni, hogy örömet okozunk olyan embereknek, akik a legtöbb esetben már lemondtak mindenről, főleg ismeretlen emberek segítségéről. jó érzés látni, hogy miért dolgoztunk annyit, hogy olyan házakba viszünk mosolyt, és ünnepet, ahol nélkülünk talán kenyér és víz volna az ünnepi lakoma. látni a szülők arcát, ahogy a gyermekük elmondja, hogy miért is szerette volna megajándékozni őket, látni a szegénységben is a rendet, a tisztaságot, és azt a mérhetetlen önzetlenséget, ami emberré teszi az embert, az édesanyát, aki a meghatottságtól, hogy lánya gondolt rá, és tollat ragadott, hogy meglepje szüleit. látni a levél mögött lévő kislányt, aki sírva borul édesannya vállára és leírhatatlanul boldog, hogy a családnak lesz mit tenni az ünnepi asztalra, lesz mivel elkészíteni az ünnepre szánt étket. ez az igazi ünnep, ami bennünk lakik és nem mérhető anyagi javakkal, nem számszerűsíthető. csak tudjuk, hogy egy pillantástól jól érezzük magunkat, hogy jobb emberekké válunk talán mi magunk is általa. hiszem, hogy ez ennek a lényege, és tapasztalom, hogy ezeknek a családoknak mi valóban a csodát visszük el. és bár romokban heverek belülről, más ide nem tartozó okoból, örül a lelkem, hogy részese lehetek ennek a csodának.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.