ahogy ott ültél, én ráhajtottam a fejem a hátadra, átöleltelek, és csak hallgattam ahogy veszed a levegőt. aztán elfordítottam a fejem, néztem az elterülő tájat, a nap már rózsíszínűre szinezte a látóhatár végét. ott szerettem beléd megint... szerettem volna nyújtani azt a pillanatot, ülni ott a lesen, hallgatni a szíved dobbanását, megállítani, vagy legalább folyamatosan vissza-visszahúzni az időt, kérni, hogy újra és újra átélhessem azt a csodás pillanatot.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.