noh, hát úgy néz ki, hogy ez a hét a különös találkozások heteként fog bevonulni sivár életem történetébe.

tegnap este gval&ksal töltöttem néhány órát. ksal most beszélgettünk először igazán, lévén eddig max vagy nálam voltak, vagy csak villámtalálkozóra volt időnk, amikor összefutottunk imitt amott. számomra nagyon értelmes és kedves embernek tűnik, úgy látom, jól kiegészíti egymást a két ember. a kapcsokatuk is sinen van, bár azért számomra furcsa és magamból kiindulva érthetlen is, hogym iért nem vállalják magukat végre fel a család előtt. lehet, (sőt az ő szemszögükből biztos) hogy én látom a dolgokat egy kicsit sarkítva, hiszen én tiszta lapokkal játszottam és hozzátettem, ha  nem tetszik is a rendszer ez van, el kell fogadni, együtt kell élni vele. aztán ha nem ok, nem megy a feldolgozás, hát akkor nem lesz hazacibálva senki, nem lesznek beszélgetések a magánéletről stb. de az, hogy én leéljek úgy egy kapcsolatot, vagy egyéltalán kapcsolatnak tudjak nevezni egy olyan formációt, ahol a találkozás és a közös élmények leredukálódnak arra, hogy napi 3-4 órát együtt eltöltünk, és azt az időt sem kettesben, hanem valamilyen közösségi térben, esetelg valahol az út mentén megállva, hát nem tudom...

hiszen egy szülő még ha nem is tudja feldolgozni azt, amiről sem ő sem a gyermeke nem tehet, még akkor is ott van, hogy az ő gyreke az az ember. de megközelíthetjük másik úton is a dolgot. ha nem tudja feldolgozni sem a szülő, sem a gyrek, abban az esetben is választási lehetőség. ezt nevezik költözésnek, otthonteremtésnek. nyílván ehhez meg kell teremteni az anyagi feltételeket, vagy legalább törekedni arra, hogy legyen valami a dologból. de ha erre sincs meg 2 emberben az affinitás, akkor sztem azért az jellemzi is némileg a kpcsolatukat. nem győzöm hangsúlyozni, hogy én sem vagyok épp ideális alany, de mi leglaább megpróbáltuk, és biztosan meg is fogjuk még próbálni. rossz volt az időzítés, ennyi ami történt.

3 év nagy idő, főleg egy ilyen jellegű kapcsoaltban. sokan ennyi együttélés után már a mennyegző, vagy a közös fészek teremtésén, de még a gyermekáldáson is túlvannak. ezzel azért nem lehet játszani. én azt hiszem, hogy ők még megukkal szemben sem készültek fel a megváltoztathatatlan dolgok elfogadására, feldolgozására. hiába léteznek egymás mellett 3 év! ez az idő nekik még mindig kevés arra, hogy önmagukat adják, vagy el tudják fogadni azt, ami teljesen egyértelmű. azt hiszem, hogy az élet legnagyobb leckéje éppen az, hogy az embernek önmagát kell elfogadni. felkelni reggel, kibattyogni a klozira, belenézni a tükörbe és ott azt, amit lát, elfogadni, és igenis képen röhögni magát, és azt mondani, igen ez vagyok én. vannak genetikai adottságok, amiken változtatni nem lehet, de ettől még nem veszett el semi. én sem vagyok megelégedve magammal, vagy a kinézetemmel, tudnék mit szabni, ha abban a helyzetben volnék. de nem lehet - illetve lehet bizonyos keretek között - ezzel mindent elintézni. nekem személy szerint ez ment a legnehezebben. önmagamra ébredni, hogy mennyire sok hibám van - testi és lelki egyaránt - és hogy ezekkel a hibákkal kell holnap reggel is felkelnem és szembenéznem. sőt holnap után is. de tisztában voltam azzal is, hogy nem akarom, hogy ezek a dolgok határozzák meg az életem, vagy befojásoljanak bármiben is. persze lehet ez a "hirtelen" öntudatra ébredés is egy mód, de erre a szintre is akarni kell eljutni. én nem tudnék így élni, azt tudom. nem tudnék a világ, a családom, a barátaim, sőt saját magam elől bújkálni. nem menne a hazugság, a képmutatás. nyílván vannak bizonyos keretek amik között az ember mozog. de most komolyan, milyen az a kapcsoalt, ahol 3 év alatt nem történik más, mint az a napi 3-4 óra, amit a szereplők együtt eltöltenek?! hova vezethet egy ilyen élethelyzet? lehet ennek jövője? nem statikus és tervszerűtlen ez az egész? nem gondolom, hogy az előre eltervezettség volna a jó, látom a példát erre is tőlem jobbra a farizeus személyében. messze nem ez a megoldás. de nem is hiszem, hogy egy autóban, és a különféle közösségi helyeken megélt kapcsolat volna a megoldás. valahol csak meg kell találni az arany középutat. és ehhez részben az össz társadalamnak kellene felfognia, átértékerlnie, felülvizsgálnia önmagát és úgy meghozni egy döntést, hogy mögötte meglátja az embert is, nem csak a célpontot. azt hiszem, hogy ez, és önmagunk elfogadása a kulcsa az olyan számomra szomorú és szánalomra méltó helyzeteknek, mint amiben g&k vergődik, 3éve...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.