Kissé elmosódva
2010.09.01. 11:08
a nagy elmaradás oka, kedves olvasó/látogató, hogy a gépem úgy döntött, hogy köszöni szépen nem kér egy időre többet belőlem. ennek okán leadtam a múlt héten az informatika doktorainak, hogy leheljenek egy kis életet a drágába. tegnap este kaptam vissza, így egy kicsi előrehozott téli szünetet tartottam, ahogy az idő kinéz. de dolgok azért történtek mostan is, így egy kicsit zanzásítva, de összeszedem az elmúlt napok eseményeit, nehogy aztán a késübbiek során, a feledés homályába vesszen valami is. természetesen most is szigorúan a saját szemszögemből firkálom le a dógokat...
augusztus 26.
természetesen mikor lehetne alukálni jó sokáig, mert az ember fia szabadságát tölti, akkor 5:30-kor már fent voltam, így aztán hosszú lett ez a nap. a reggeli kötelező szöszmtölgetések után, közel egy év után kaptam magam, és nekiláttam a fürdőszobai strang rendbetételének. a lényeg, hogy valamikor a télen vlt egy csőtörés, egy flexi cső megadta magát, okán áztattam szépen a saját és az alatt lakók fürdőjét. a javításhoz a strangot takaró gipszkarton falat meg kellett bontani. azóta se kedvem, se időm, se semmim, de főleg affinitásom nem volt, hogy renováljam a területet. nah, szóval ma minden alkalmasnak biztonyult a feladat megoldásához. így aztán gipszkartonoztam, tapétáztam. a festés van már csak hárta,az mara a 7 végére, hátha akkor már nem lesz tundra. a változás azonban már most is látványos, a helység hangulata is egészen megváltozott, emellett az elszívót sem hallani annyira, meg a cug sem süvít befelé annyira. színnek a csempéhez hasonló vaníliát próbálok kikeverni, szóval nagyon tuti lesz, ha elkészül egyeszer.
közben arra is volt végre idő, hogy a tárolót rendbe tegyem. alig lehetett már bejutni! nem annyira a rendetlenséggel, hanem a káosszal volt a gond. ez meg ugye nem annyira rám vall. tehát vettem az erőt, és a fáradságot és végre kitakarítottam a dolgokat, rendet faragtam, és most tiszta büszke vagyok magamra :)
délután már nem csinálgattam igazából semmit. főzni akartam, de nem volt itthon mindenféle olyan alapanyag, ami kellett volna, emberek közé + nem igazán akartam menni.
az igazság az, hogy nem vagyok valami jól. már most érzem, hogy kezdek testileg és lelkileg is összecsuklani. nagyon nem megy ez a gomeztelenség. hiányzik, hogy nem érzem magam mellett, hogy hozzáérhessek, hogy hallgassam a szuszogását, hogy rázza itt magát előttem, hiányzik érzelmileg, csak rajta jár s kobskom. még jó, hogy itt volt ez a kis délelőtti történés, meg a ricsi is folyton itt liheg a nyakamba, ez eltereli kicsit a gondolataimat, de mikor egyedül vagyok, akkor jönnek és támadnak a gondolatok... kezd ismét úrrá lenni rajtam az erzelmi sivárság. és mégsem tudok nyitni felé, pedig tuti nem esne le a kezemről a karikagyűrű, ha megemelném a telefont, de nem megy, ahogy nem ment ez nekem sosem. at tudom, hogy végtelenül sajnálom, és szégyelem magam a történtek miatt. fáj, hogy nem máshogy zártam le, vagy nem beszéltem meg vele adolgokat, ami fájt, vagy szarul esett.
este már hiányoztam a nününek is, + a csucsukának is. nünü jó hírrel hívott, anya épp csak felszállt a buszra - szegénykém, megint 1 hétig nyaralódott - hát hívják, hogy sikerült eladnia az asszonynak a lakását, aki kifejezetten csak anya lakását kívánja megvenni. én nagyon örültem neki, nünü persze nem annyira. neki az újdonság az nem ok, ő szereti a megszokott helyet, környezetet, az embereket. megint felhozta, hogy milyen jó lenne, ha hazaköltöznék, nem kellene eladni a lakást, a rezsi is kevesebb volna, nekem is, nekik is, a lakást meg ki tudnám adni. "Nah, bubuka, csak néhány évre!" nah, jah!!! ha az agyamra hallgatnék, valszeg odaköltöznék, főleg így, hogy singli lettem ismét. de inkább nem eszek, vagy nem tom, de hogy én ezekkel vagy úgy általában senkivel össze nem bútorozok, az tuti.elevenen élnek bennem még az elmúlt hetek történései, de főleg a lányokkal együtt eltöltött évek emléke. szóval köszönöm, igazán kedves a felajánlás, de kihagyom :) tehát úgy néz ki, anyának összejön a költözés. majd felhívom anyát is, hogy mi a véleménye, hogy látja a dolgokat, egyáltalán örül e. nem vagyok ebben sem biztos, anyát ismerve. bár csak én is költözhetnék már. úgy mennék már innen, az új szép lakásba. a sok dolog, teendő miegymás legalább elterelné a figyelmem gomezről. ha rá gondolok, a szívem szakad meg. mi a fenének kellett magamhoz közel engedni ezt az emberpalántát? hiszen megvoltam én a saját világomban, mennyivel másabb volt, érzelmek nélkül és kötöttségek nélük. nem törődni azzal, hogy kit bántok meg, hogy érzelmi életem milyen sivár volt. vagyis nem volt. persze ezek hülyeségek, hiszen mennyivel szegényebb lennék gomez nélkül. annyira szeretem, és mégsem tudom magam a történteken túltenni. és mégis mindennél jobban vágyom, hogy magamhoz ölelhessem, hogy kényeztessem a tesét, a lekét, hogy csak feküdhessek mellette csendben. egészen biztosan nekem kellene nyitnom, hiszen ezzel tudnám bizonyítani, vagy közvetíteni felé, hogy mit érzk, hogy képes vagyok továbblépni a hibáinkon. de mégsem megy, ez az én gyengeségem. hiába hívott az este, hiába ugrottam volna ki a bőrömből örömöben, nem tudok lazulni, nem tudok felhőtlenül csacsogni. gomez 2szer is említette, hogy mennyire hiányzok neki, kérdezte, hogy ő is hiányzik e nekem. nem tudtam válaszolni neki. ha mást nem, hát azt megtanultam az eltelt 2 hétben, hogy az érzelmeimet vissza kell rántanom, és kezelnem kell. újra kemény, bunkó leszek, ez kell, hogy el tudjam engedni, mert különben én is hamarosan a zokogás határára kerülök. az én hibám az egész, és még ő kér elnézést tőlem, még ő könyörög, hogy maradjunk együtt. nem tudok megbocsátani magamnak, nem tudok csak úgy továbblépni. bűnhődnöm kell, ha már egyszer ennyire felelőtlen voltam. változatlanul azt mondom, hogy az igazat írtam, vagy mondtam, lehet, kicsit színeztem benne, hiszen elég heves ermészetem van, illetve abban a lelki állapotban, mikor írtam, vagy mondtam dolgokat úgy és azt éreztem helyesnek. ezzel továbbra sem kívánok vitázni. mégis elbuktam, mert nem tudtam megbeszélni gomezzal a dolgokat, nem vettem számításba, hogy esetleg neki hogy esnek ezek a dolgok. noh, hát akkor most itt az idő, hogy elgondolkodjak és vállaljam a tetteim következményeit is, még ha ezek nem is lesznek épp nekem, vagy neki megfelelőek. egyértelműen ez a bukás az, ami miatt nem tudok továbblépni a történteken. bár a szívem szakad ketté, foszlok csak, mint valami kolonc, amit sakálok téptek ki a még lélegző testből, majd hagyták a tűző napon rothadni. nem tudom elfelejteni a történteket, továbblépni. így aztán a lehető legközönyösebb voltam, és nem is reagáltam az ilyen egyértelmű kérdésekre. persze, hogy hiányzik, persze, hogy másra sem tudok gondolni csak rá, persze, hogy szeretem. hiszen éppen ő jelenti nekem a mindenséget, benne és vel élek igazán, ő az aki szebbé és jobbá tezi az életem minden pillanatát, mikor épp nem erőszakolom meg magam, hogy valami másra tudjak gondolni. és mégsem megy. nem lenne ez a kapcsolat többé ugyan az.
augusztus 27.
minthogy azt tanultam, hogy a 3 a magyarnak a saját igazsága, illetve az időjósok szombattól szar időt kiabáltak, hát kihasználtam a mai remek időt, és nyakamba akasztottam a bringautat, hogy letekerjem ismét a vp - szántód - vp távot. az idő túlságosan is kegyes volt. nyárzáró túraként ismét a fűzfői öböl felől közelítettem a déli partot. részben azért, mert az előző 2 tekerésből úgy éreztem, hogy ez a táv az embert próbálóbb, részben meg azért, mert így az út második felére maradt a kompozás, ami feletébb kellemetes elfoglaltság. csak azért, hogy ne legyen túlontúl unalmas a napom, kicsit változtattam az útvonalon is, már ahol erre lehetőség nyílt. viszont beigazolódott, tényleg ez a karika a megterhelőbb, pedig emelkedők és a sík részek egyforma számban színesítik az utat, mégis ez a kör a megterhelőbb számomra. de ettől csak még jobban eset a dolog, igaz, hogy hazaérvén, csak a tusolás maradt, azt már 9 előtt beájultam az ágyba :))
rengeteget gondoltam gomezra ma is, hogy miylen jó lenne, ha együtt teszük meg az utat. szántódon már nem bírtam tovább a hőséget és a rám telepedett koszréteget, hát éltem a szabadstrand adta elhetőséggel és úsztam egy hatalmasat. ki tudja, ahogy most kinéz, ez volt az utolsó idei balatoni fürdőzés. ma van vagy 10 fok, én itt ülök köntösban!!!, kint meg a jegesmedvék falják fel a fókákat, olyan hideg van. szóval az észeki parton már a hullámok jelezték, hogy itt bizony időjárás változás lesz. a déli parton ebből nem sokat lehetett észlelni. a víz csodás volt, és olyan tiszta, hogy a saját patámat láttam a homokon. a strandok amúgy vagy a késő nyári időpont, vagy a pénteki napnak köszönhetően, kihaltabbak voltak, mint általában. én mondjuk ennek örülök, mert ilyenkor lehet nagyokat bámészkodni bele a világba, nézni csak a csodás balaton, a tájat, a házakat, a domborzatot. ilyenkor már nincs nyüzsgés, nincsenek közlekedni nem tudó, ostoba barmok. siófokon aztán én is a főutcán tekertem át, bámészkodva aközel 10 éve nem látott város változásian. itt megint eszembe jutott, hogy milyne jó lett volna, áthajózni mondjuk füredről, sétálni egy nagyot, megcsodálni a felújított parkot, ebédelni valahol valamit, sétálni egy nagyot, aztán visszahajó. noh, de az élet nem ezt szánta, úgyhogy ilyen dolgokról el is próbáltam terelni a gondolataimat. pedig mennyire más is lehetne 1-1 ilyen túra. tekerni, közben akrá csöndben nézni a tájat, mutatni a másiknak, ha valami tetszik, vagy épp nem. kicsit meg-meg állni, vagy csak beülni valahova egy bambira, vagy valami kajára, egy fagyira, mit tudom én, nem feltétlen a pénzköltésen a hangsúly, hanem az élményen, amit együtt élünk meg. nah, mindegy, nem sanyargatom amgam tovább. a lényeg, hogy nagyon jó kis nap volt. és szerencsém is volt. hazafelé már láttam, hogy jó lesz kilépni kicsit, mert itt nem könnyű nyári zápor készülődik. szentkirály után, olyan erősen fújt a szél, hogy nekem, aki a közl 120 km alatt egyszer váltottam könnyebb fokozatra, most lejjebb kellett váltanom, de még így is attól féltem, hogy bringástól felkap a szél. alig értem haza, ki is tört a vihar. jól tettem hát, hogy elmentem, ha az idén már nem lesz lehetőség nagyobb útra, akkor is méltón zártam a bringaszezont.
augusztus 29.
Kötések és oldások
nah, ez a nap nem volt semmi. oldottam, kötöttem, voltam "mocskos ember" és "vén kurafi" is, attól függően kinek a jellemzéséből idézek.
a reggel még egészen ígéretesen kezdődött, leszámítva, hogy az időkép a lelki világomat tükrözte. szakadt, beborult, hideg volt. pont mint a saját lelki sivárságom :( így aztán rávettem magam, hogy főzzek végre valami normális kaját, ne csak a hideg szénhirdátos szarokat zabáljam. zöldségleves és káposztás tészta a mai és vélhetően a héten a menü. nagyon jó lett mindkettő, leglaább ebben ügyes vagyok talán.
délután bejelentkeztem anyához, hogy felvigyem az ágyneműt, és kérjek tőle egy kis diszperzitet, a fürdő kifestéséhez. nah, meg beszélgessünk végre egy kicsit, meg mesélje már el, hogy most akkor mi van a lakáseladással, mert nem tűnt túl lelkesnek ez az asszony sem. ezzel kapcsolatosan kiderült, hogy kb 2 hete már egyszer beizzították, hogy akkor kölzöés leszen, de a vevő az utlsó pillanatban nem kapta meg a hitelt, így akkor füstbe ment a terv. így aztán érthető, hogy most azért annyira nem lelkesedik az anyám előre, a medvének a bundájára. beszélgettünk végre egy kicsit a lelki dolgokról is, mert azért nagyon bántottak azok a dolgok, maik miatt a nyáron hanyagoltam a családi élet, ezen fonalát... megbeszéltük, hogy mennyire szarul esett, hogy ott a képes sztori előtt megint felhozta apát. személy szerint nekem akkor is + azóta is a faszom pont tele ezzel a témával. és lezárhatnánk már végre az életünknek ezt a szakaszát. én nem ítélem el, és anno sem tetem. sőt, ha júl tudom, épp ő volt az aki megkérdezte, hogy mit tennék a helyében, és én akkor is azt mondtam, hogy ÉLJEN. és még ha valami módon a jövőbe látnék, és vissza is léphetnénk az időben, akkor is ezt mondanám ma is. max figyelmeztetném, hogy a következményeket is vállalnunk kell. ismét előkerült gomez is, mint téma. bár azóta ez a dolog már megoldódott, akkor ugye én még ezt előre nem tudtam... szóval azt is elmondtam, hogy mennyire szarul esett, hogy azt mondta amikor a csucsukávl fent voltunk, hogy a nününek nem szimpatikus a gomez. nem is értem, hogy jön ahhoz, épp a nünü, hogy bárkiről véleményt mondjon, vagy főleg épp a gomezről, mikor egy kibaszott mondatot nem ávltottak egymással. ezen akkor is és még most is úgy fel tudom baszni magam agyilag, hogy kibukott belőlem, hogy esetleg nem lehet, hogy anyának van baja gomezzal, csak a nünüre vetíti a dolgot? de esküdött, hogy eltekintve attól, hogy gomez valóban éretlen hozzám, és egy komoly kapcsolathoz, nagyon szereti, és elfogadja, ha én vele képzelem el a jövőmet. hogy is ne kedvelné, ha mé a kedvenc sütijét is megsütötte neki, ami lássuk be, valóban nem mindennapi teljesítmény az én anyámtól. így aztán lenyugodtam kicsit én is, anyával meg megoldódtak a dolgok, szóval ismét van szerelem, meg ismét voltam "vén kurafi".
bár, ahogy írtam ez már utólag visszagondolva mindegy is, lévén az éjjel javaslatom és 'roppant kedves és figyelmes' viselkedésem hatására gomez elkergetésre lett ítélve. nem volt könnyű menet, olyan szenvedéllyel beszélt az a drága kisgyerek, olyan édes volt, mikor mondta, hogy "te egy mocskos ember vagy". szinte mosolyognom kellett, ahogy ezt mondta, azt a hangot azóta sem tudom kiverni a fejemből. a lényeg, hogy talán sikerült végre megutáltatnom magam vele. hogy ezt akartam e elérni? nem. semmi esetre sem. de így legalább gomeznak van esélye egy jobb emberre. illetve a beszélgetés közben úgy alakult, hogy éreztem, bár azt mondja, hogy túltette magát a dolgokon, a történteken, sérelmeken, messze nem így van. és ez tök rendben is van így. nyílván szórta azt a néhány kiragadott mondatot a blogból, ismétlgette a hülyeségeit. nálam meg egyszercsak elpattant a húr, és úgy döntöttem, hogy ezt itt és most kell befejezni, míg még maradt valami szép, amire lehet és akarok emlékzni. így aztán a feltett kérdésre, hogy akarok e tőle még valamit, hogy nem érzem, hogy esetle nekem is kellene kapálóznom ezért a kettőnk kapcsolatáért, hogy szeretem e egyálaltán még és mit tom én még mi kérdések záporoztak rám, a válaszom egy kifelé határozott nem volt. nem tudtam megmondani az okát, hogy miért nem akarom folytatni ezt tovább, és tényleg akkor, ott nem tudtam volna megmondani mi boszantott fel annyira; így azt a fegyvert haszálntam fel ellene, amivel tudtam, hogy a legnagyobbat döföm, ha jelentettem akkor még valamit. azt mondtam, nem szeretem már, elmúlt a csoda, a mámor.
voltam én akkor a mocskos embertől kezdve a hazugon át, minden. de megérdemeltem, bármit is mondott, mindent megérdemeltem. nem értek mindennel egyet, és nem értem azt sem már, hogy miként jutottunk idáig, hiszen olyan szép és valóban mesébe illő volt minden. de vállalom, rászolgáltam minden szitokra, minden rossz szóra, vagy gondolatra, ami elhagyta a száját, vagy megszületett a fejében. FELADTAM! úgy döntöttem, hogy ez alkalommal a könnyebb utat választom. inkább menjem, minthogy azt kelljen még isten tudja meddig hallgatnom, hogy miket írtam a blogba, hogy milyen szarul estek azok a szavak, vagy a kiragadott és sok eseteben nem is helyes idézet foszlányok. ha meg is akartam volna magyarázni, vagy beszélni korábban a dolgokat, akkor éjjel már semmikép nem ez volt a célom. a sors fintora, hogy épp tegnap voltunk 1 éveesek a gomez féle időszámítás szerint. sajnos megjósoltam, de nem lesz itt folytatás. persze, hogy vérzett a szívem, és remélem vérezni is fog még jó sokáig, soha nem akarom elfelejteni sem őt, sem ezt az 1 évet. abban sem vagyok biztos, hogy jól döntöttem, hogy nem kellett volna még egy esélyt adni magunknak, vagy tullépnem a hülye blogos sztorin. lehet, hogy megint hibáztam, hogy elzavartam, hogy hideg, kemény módon a pofájába vágtam, hogy nem szeretem már. hozzáteszem, nem igaz, hogy nem szeretem. a szerelem még ilyen esetekben sem múlik el egyik pillanatról, vagy napról a másikra. elég ótvar fegyver volt a lelke ellen elismerem, de megtettem, és akor nem erre gondoltam, hogy milyen eszközöket használok. vállalom, ha azt gondolja, hogy semmibe vettem, hogy a blogon ócsároltam, hogy hazudtam, hogy csak játszottam előtte, meg színészkedtem. ha ő ezeket mondta, és valóban így gondolta, azt hiszem egyformák vagyunk. fel voltunk dúlva, és olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amit nem kellett volna. én is lehetnék most sértett, vagy én is vádaskodhatnék, de minek? mi értelme volna mentegetőzni, vagy bármit is mondani ezek után? persze tudom, hogy ilyenkor kellene leülni, ha lehiggadtak a felek, és újra átbeszélni a dolgokat. hogy én mit érzek belülről, hogy nekem mit jelentett ez az 1 év, vagy az elmúlt 2 hét, vagy hogy megint hazamenekült és otthonról volt nagyfiú, hát az meg akkor csak rám tartozik már. FELADTAM. megint és újra. hogy megkönnyebbültem e a dologtól? messze nem. sőt, belülről érzem, hogy tép, szakít szét a méreg, a félelem, üvölteni tudnék, amiket a fejemhez vágott megint. de tuti ez volt a visszavágó a blogon ért sérelmekért. meghajlok hát gomez előtt, és elfogadom minden szavát, elhiszem, hogy tényleg olyannak lát, amilyennek az éjjel leírt. természetesen felelhettem volna azt is, hogy miért ne folytathatnák, miért ne lépnénk túl a sérelmeken. de az az 1 mondat akkor is ott motoszkált volna bennem, míg csak együtt vagyunk. csak arra az egy mondatra tudok gondolni azóta, mióta elolvastam a levelét. felelőtlen voltam, önmagamhoz képest is hatalmas bakit követtem el. és ez az ami miatt én nem tudok megbocsátani. a tudat, hogy ennyire megbántottam, hogy azt írtam le amit és ahogy én láttam az eseményeket. nyílván beigazollódott, hogy a legjobban azt tudjuk megbántani, akit igazán szeretünk, ahogy csalódni is abban tudunk a legnagyobbat. jó szöveg volt az is, ha ő képes megbocsátani nekem, akkor én miért nem tudok magmanak. hát sajon nekem ez nem megy, hozzáteszem neki sem ment, hisz akkor nem ide jutott volna a csevegés a végén csakazért is. nem tudnék a szemébe nézni, csókolni az ajkát, vagy lefeküdni mellé, hogy ne ez jutna esembe, vagy az, hogy vajon visszatér e valaha a bizalma. ez utóbbi úgyis megint mélyponton volt, ezzel meg nekem adta meg a végső döfést, hogy könnyebb legyen kimondani, hog yitt a vége fuss el véle... amit meg én érzek a lelkemben, a szívemben, az agyamban, azt majd idővel feldolgozom, helyére teszem, és talán egyszer majd meg tudok bocsátani magamnak is. nyílván, ha emgtehetném visszaforgatnám az időt, vagy 1 hónappal, és sok mindent talán másként is tennék, és megkérném még 100szor, ha valami nem tetszik, vagy leülnék és beszélgetnék vele még többet, de biztosan nem ok nélkül lett a mese vége épp ez. ha meg már így alakult, akkor ezt a verziót kell elfogadni. az élet nekem amúgy sem adott sokat eddig sem, balgaság volt azt hinnem, hogy majd épp most leszek olyan szerencsés, hogy változzanak a dolgok. idővel biztosan gomez is rájön, hogy én csak egy szelvény voltam, az élete fájában. talán egy kicsit vastagabb szelvény, de csak egy az előtte álló sok évnyi tapasztalás útján. azt hiszem, hogy túl lelketlen, kemény és nyers vagyok, az ő kis lelekéhez. még így is, hogy rengeteget alakultam, finomodtam ebben az 1 évben. látom én is, látja a környezetem is. kiegészítetttük egymást, tanultunk egymástól rengeteg sok jó dolgot, megéltünk együtt rengeteg szép és sok kevésbé szép élményt. most eljött az idő, hogy csomagoljunk, és mindenki a további tapasztalás útjára lépjen. persze ezt azért leírni könnyebb, mint felfogni, megérteni, vagy belehelyettesíteni a képletbe...
megtanultam, hogy megint hibáztam, megint elbuktam az élet nevű játékben, ismét kevesebbet dobtam, mint kellett volna. nekem kellett volna eleve máshogy kezelnem a dolgokat, nekem kellett volna látnom, hogy ez ebben a formában nem fog menni. nekem kellett volna az önmegismerés során tanultakat, a lelki sugallatokat úgy felhaszálni, hogy azt felnőttként tudjam tálalni gomez felé is. nekem kellett volna, hogy több eszem legyen. ismét megbuktam az élet, a társas együttélés és kapcsolat nevű tárgyból :( a régi önmagamhoz képest, döbbenetesen sokat alakultam, változtam, de ez még mindig kevés ahoz, hogy továbblépjek, hogy magasabb szintre emelkedhessek. bár a teljesítmény ragyogó, és talán magamhoz képest kiemelkedő is - ha belegondolok milyen ember voltam gomez előtt - ettől függetlenül ez még mindig messze a vonal alat van. egy kicsit megint visszavonulót fújok, egy kicsit belehalok, aztán meglátjuk egyszer talán újra próbálkozok majd. az biztos, hogy ezt megint nehéz lesz bárkinek is felülmúlnia. vagy egyáltalán kizökkenteni ebből az állapotból. ismét csak az lettem aki nem más, mint elrettentő példa az emberiség számára....
augusztus 30.
ma a tettek mezejére lépés napját tartottam. úgy volt, hogy a nyakamba vettem a várost, bemelegítésként a délutáni futáshoz gyalog. feladtam a hirdetést, hogy akkor tessék megvenni a lakásomat, pénteken meg is jelenik. már jó lenne ebben a kérdésben egy kicsit előre lépni, vagy legalább látni, hogy mik az esélyek, merre tovább. aztán belendültem egy kicsit és nézelődtem, vásárolgattam még egy keveset, napját nem tudnám megmondani, mikor voltam én utoljára ilyen céltalanul csak úgy a városban. mikre nem vetemedik az ember, ha ráér. spontán családi kupaktanács i alakult, miután először a nünüvel, majd stílusosan az egyik bót wc-jében anyával is összefutottam. anya lakásügye továbbra is komoly, szerencséje van annak az asszonynak. az energiák tehát áramolnak, csak épp tőlem elfele, nem hozzám. de megnyugtató, hogylegalább anyának most kicsit zajosabb az élete. természetesen nem is én volnák, ha nem az történik, hogy mire hazaérek, azt átvedlek, hogy akkor menek rohangálni, 1. fejtisztítás; 2. délutáni egyéb elfoglaltság okán, pont elkezd szakadni ez a redvedék eső. ma épp 3 napja, mert mi mást is tehetne.
a héten itthon maradtam, szabadság címszó alatt. de lévén, hogy nem akarok egészen befordúlni, elfogadtam a felkérést, hogy anya munkatársát helyettesítsem. így aztán minden nap 5től maszekolás van. a meló elég zombi: egy irodaházat kell kitakarítani. pont jó ez most nekem, eltereli a figyelmem, job dógom nem lévén, leglaább egy kis zsebpénzt keresek. nyílván ennél fontosabb, hogy nem kell itthon ülnöm gép nélkül - tegnapig legaább is - és nem kell azon rágódnom, hogy miért vetem ki nyáron szabadságot, mikor 70 fok volt árnyékban, lehetett volna strandolni, miegymás. ostobadág volna azt hazudni, hogy a gomezzel történt súfos fiaskó nem játszik szerepet abban, hogy menekülök itthonról, az egyedülléttől (!!!). kezdem rezni, hogy a kőszívem kettéshasad, mintha erőspaprikával, hypoval, egy nagy adag csilizes fémforgáccsal és sósavval készített koktélbe mártott baltával vágták volna ketté, miközben az még a mellkasomban dobogott. bele fogok dögleni a szakításba, már látom én. csak az tartja bennem a reményt, hogy ami nem öl meg az talán erősebbé tesz. ha ez így van, én leszek a következő konan, vagy godzilla, az tuti.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://motki.blog.hu/api/trackback/id/tr892263961
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.