...hiányzol ám. bár rútul elbántál velem, de akkor is.kiszakítottad az életem a csodából, aminek Te voltál a teremtője, a motorja, a rugója.

letaszítottál a hegyről, és most ott állsz, bámulsz a mélybe, csak nézel,de nem fogod fel, hogy mit tettél. állsz ott, nézel a mélybe, észleled tán a testem, melyet a sziklák apróra szaggattak, melyben az a pár négyzetcentiméter csak miattad vert, a most már üveges tekintet, melyek oly sokszor pihent szép látványodban. állsz ott, nézel a mélybe és én ott fekszem, mint egy kiterített bika, melyet barbár nyíl sebzett halálra, hörög, küzd, hátha túljárhat az éles nyílvesszőn és kilökheti magából azt, hogy újra feltápászkodjon, megmutatva annak a gonosz nyílnak és a nyilat kilövő vadásznak, hogy sebezhetetlen. állsz ott, nézel a mélybe, ereimet a forró vér lassan elhagyja, menekülnek a molekulák, elhagyják a süllyedő hajót, keresik az utat a nagyvilágba, viszik a lelkem, az életem darabjait. és te csak állsz ott, nézel a mélybe, nézed a halott testem, melyet pár óra múlva már a dögmadarak marcangolnak, vagy élősködők tépnek cafatokra. nem marad más csak a csontok és a vér, mely nem talált utat, csak ivódik bele a sziklákba. és Te csak állsz ott, nézel a mélybe. ha tudnád, hogy egyetlen könnycsepped újrateremthetne, egyetlen apró csepp, de Te csak állsz ott és nézel a mélybe.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.